Nacionalizmusról a 19. század közepe óta beszélhetünk, bár kezdetei a Francia Forradalomig nyúlnak vissza. Fontos szerepe volt és van a nemzetállamok kialakulásában és fennmaradásában. A közös eredetű, múltú, nyelvű, kultúrájú és identitású népcsoportok fokozatosan ébredtek rá az összefogás fontosságára, egyrészt saját biztonságuk védelme miatt, kívülről támasztott igények ellen, másrészt hatalmuk kiterjesztésére gazdaságilag, nemzetiségükben és létszámukban gyengébb szomszédaikra. Mindkét esetben a konfliktusok számos esetben háborúkhoz, sőt világháborúkhoz vezettek.
Különösen a második világháború óta fokozatosan átokszóvá vált a nacionalizmus szava és fogalma. A nacionalizmus helyét Kelet-Európában az internacionalizmus kísérelte meg átvenni, nyugaton pedig a kozmopolitizmus. Mindkettő meghirdette a nemzetállamok túlhaladott voltát, s azok lebontására törekedett. Korunkban a kozmopolitizmus előtt nyílt tér, mely a globalizmus és a baloldali vezetésű Európai Unió ideológiájává vált, s amelynek kiszemelt koncentrált támadásai alatt nemzetünk immár két év óta áll.
A nacionalizmus elleni internacionalista-kommunista küzdelem vonatkozásában a második világháború óta furcsa kétarcúságot lehet megállapítani. Magyarországon – már ami abból megmaradt az 1947-es Párizsi Békediktátum miatt, amely szinte pontos másolata volt az 1920-as Trianoni Békediktátumnak – még beszélni sem lehetett magyar összetartozásról, egységről, testvériségről, nemhogy az ismét elszakított országrészeken élő magyarokról, csupán a nagy nemzetközi proletár-munkás-paraszt testvériségről. Egyszóval a nacionalizmus mindenfajta, mégoly halovány megnyilvánulása nemcsak hogy szigorúan volt tiltva, hanem még büntetve is!
Ugyanezen időben a szomszédos népeknél, ahol meghirdetve ugyanaz az internacionalizmus volt, mégis ezalatt nemhogy tovább élt, de virágzott a legagresszívebb nacionalizmus. Szlovákiában a hírhedt Beneš Dekrétumok jogfosztottá, kifoszthatóvá, elüldözhetővé és kollektív háborús bűnössé tettek egy millió magyart. A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról legalább 50 ezer magyar férfit és nőt hurcoltak el kényszermunkára “malenkij robotra”, akik közül évek múlva csak a töredéke tért haza. Jugoszláviában 40 ezer magyart mészároltak le a szerb partizánok, nem kímélve sem nőket sem gyermekeket – csupán azért mert magyarok voltak. Észak-Erdélyben a Maniu gárdisták ölték, fosztogatták s internálták a székely lakosságot. Aztán Ceauescu telepítette őket szerte, s románokkal telepítette be Erdélyt. 1949-ben a kolozsvári Babes-Bolyai magyar egyetemet államosították, azaz románná tették, s mi minden mást oroztak el az internacionalizmus jegyében: „ami a tied, az az enyém!”
Mindezt a népirtást, borzalmat és üldöztetést a győztes demokratikus hatalmak szó nélkül hagyták, elnézték, s ellene még a szavukat sem emelték fel!
Sokan remélték azt, hogy az 1989-es kelet-európai politikai változások egy igazságosabb világot fognak eredményezni, Azután, főleg amikor 2004-körül a Kelet-európai országok is csatlakoztak az Európai Unióhoz, különösen bíztató volt, hogy minden csatlakozó aláírt számos kötelező okmányt az emberi jogokkal, kisebbségekkel, és a nyelvhasználattal kapcsolatosan, de mindig csalódniuk kellett. Egy idő után arra kellett ráébredni, hogy az aláírt dokumentumok, a demokratikus jogok elismerése mellett, ámde a kozmopolita ideológia égisze alatt a magyarság ugyanolyan kisemmizett helyzetben maradt, mint az internacionalista-kommunista időkben. Mintha semmi sem változott volna, s tényleg lényegileg nem is változott! A nagy demokratikus elvek látszólagos elfogadása alatt ugyanaz a nacionalista magatartás érvényesül szomszédainknál mint azelőtt mindig is, lett légyen az királyi, kommunista és most a demokratikus berendezkedés – a lényeg: az agresszív nacionalista magyarüldözést, megfélemlítés, felszámolás és beolvasztás, ha más eszközökkel is de változatlanul tovább folyik! Gondoljunk itt a jugoszláv belháború idején történt magyarüldözésekre, rátelepítésekre, a magyarlakta területek felhígítására és a meg nem szűnő magyarverésekre. A Román uralom alatti Erdélyben a trükkök sorozatára, amellyel a székelyföld felszámolásán mesterkednek, a hagymakupolás terjeszkedésre, az új régiók felállítására, a területi autonómia megtagadására. Kárpátalján a feltámadt ukrán nacionalizmus okoz gondokat, nemcsak a magyar emlékművek meggyalázása miatt, hanem a magyarnyelvű oktatás megszorításával is. Szlovákia hírhedtté vált a magyar nyelv korlátozása, a magyarlakta területek elhanyagolása, a kettős állampolgárság engedélyezésének megtagadása és magyarverései miatt. Ott tartunk, hogy bár minden magyar szabadon átmehet a határon, kivéve az államelnököt, akinek valami különleges vízumra van szüksége, s amely nélkül visszafordítják!
Jellemző, hogy az Európai Unió a magyar utódállamok agresszív nacionalizmusa felett évek óta szemet huny, mintha mindez normális lenne, vagy elhanyagolható, legalább is a szőnyeg alá söpörhető. Ugyanakkor Magyarországra támad a bírák nyugdíjazása, a Nemzeti Bank elnökének fizetése, és egy ombudszman jogköre miatt! Az EU-nak ezek sokkal fontosabbak az évtizedek óta folyó agresszív magyarellenességeknél, üldözéseknél és atrocitásoknál.
Miért? Mindenek előtt Trianon miatt. Több okból. Az első az utódállamok máig létező rossz lelkiismerete, hogy 3.5 millió alájuk vetett magyar ellen immár 92 esztendőn át válogatott gonoszságokat, embertelen cselekedeteket és égbekiáltó bűnöket követtek el folyamatosan, s mégsem tudták őket kiirtani, elűzni vagy beolvasztani és még mindig van belőlük legalább 2.5 millió! Rossz lelkiismeretük még agresszívabb nacionalizmusra tüzeli őket. A másik, a szövetséges nagyhatalmak, akik Trianont szemrebbenés nélkül engedték Clemenceaunak nyélbe ütni. Jóllehet hamar kiderült, hogy a magyarság és országa kíméletlen feldarabolása a korai kozmopolita nyugati vezető réteg valaha is a legindokolhatatlanabb, legdiktatórikusabb és legbarbárabb rémtette volt, amit a magyarok semmiképpen nem érdemeltek meg. Mindezt megtetézték, és megtetézik azzal, hogy 92 év alatt maguktól egy jottányit sem engedtek – legalább az elszakított magyar tömbök visszaadásával.
Ezt a magatartást az Európai Unió vezetősége is maradéktalanul örökölte. Nem feltűnő-e, hogy az 1990-es évek elején rab népek sora lett önállóvá ismét a Balti tengertől a Balkánig, a magyar kérdésben azonban semmi nem változhatott? Pedig 1956-ban mi rántottuk le a leplet a Kommunizmus igazi arcáról, és 1989-ben mi vágtuk át a Vasfüggönyt, mégis – Trianon maradt!
Lehetséges, sőt valószínű, hogy a 2004-es keleti EU csatlakozások előtt, amikor mindegyik csatlakozóval – köztük utódállamainkkal – tárgyaltak a feltételekről, ezek bizonyára felvetették az Unión belüli szabad mozgás tételénél a feltámadó magyar veszélyt, azaz, hogy majd megkísérlik az elszakítottak bekebelezését. Biztosítékokat kérhettek e veszély ellen, amiket meg is kaphattak bizonyára a szerződés záradékában foglalt titkos egyezményekben. Innen érthető meg az EU erőlködő és átlátszó támogatása minden magyar ballib kormánynak, amely magyarellenes és kozmopolita volt! Innen érthető az utódállamok ma is meglevő agresszív nacionalizmusa, és ezekre az EU illetékeseinek mély hallgatása és csöndje, illetve a két éve feltámadó magyar nacionalizmus miatti aggodalom, kákán is csomót keresés és fenyegetés.
Ami pedig a nacionalizmust illeti: manapság a még meglévő nemzetállamok ellen a globalizmus és kozmopolitizmus szellemében a nacionalizmus megszégyenítő megbélyegzését használják unos-untalanul, mintha az valami ördögtől való dolog lenne. Elfelejtik, elfeledtetik, s elrejtik az emberiség elől, hogy a nacionalizmusnak két fő válfaja van: az agresszív nacionalizmus, amely mások ellen tör, leigázva, alávetve és megsemmisítve azokat. A 20-ik század története elégséges példát szolgáltat erre. A másik fajta pedig a defenzív, vagy védekező nacionalizmus, amely csupán védi, ami a magáé, ami az övé, amit nem adhat fel, mert az már önfeladás, megsemmisülés, eltűnés lenne! Fiatal ellenzéki korában ezt még a mai balos Konrád György is vallotta. Illyés Gyula szerint „Patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért”. A defenzív nacionalizmusnak egyik korai megalkotója Kossuth Lajos volt, aki az 1848-ban, a szabadságharc kezdetekor felállított magyar katonaságot nem hadseregnek vagy haderőnek, hanem „Honvédségnek” nevezte, mert az a Haza védelmét szolgálta!
Az egészséges magyar nacionalizmus a modern időkben mindig is defenzív nacionalizmus, patriotizmus volt, s ma is az, és amit egy hazafi soha fel nem adhat, mert ezzel hazáját, nemzetét, családját és önmagát védi!