A sárga tearózsák még pompáztak a kerítés mellett, mikor beköltöztünk az internátusba 1939 őszén. Ezer csoda várt bennünket a következő években. Barátságok, nyelvtanulás, a város megismerése, amire mindig nagy súlyt fektettek a tanáraink. Tisztelettel voltak tanártársaik munkái iránt és fontosnak tartották még a tanrendben is, hogy mi is részesüljünk mindennek az ismeretében, ami lényeges és szép körülöttünk. Sétálni mentünk kettes sorokban minden délután egy-egy tanárnő kíséretében. A kapun kilépve már megpillanthattuk a Dóczi sétasort váró diákfiúkat a járdák közelében, mindegyiküknek megvolt a „foglalt” helye. Idős, nyugdíjas kollégámmal néha felemlegetjük ezeket az éveket. Rövidnadrágos, fekete fiúcska volt, mondhatom így is egy negyedik gimnazistáról. Egy szép szőke bentlakó, harmadik gimnazista kislány miatt várta azt a néhány percet, amit elraktározhatott legszebb emlékei közé. Talán sose beszélgettek, mint mondja, a kezét se fogta meg soha Marikának. De jó volt  rácsodálkozni Marika szépségére, jó volt fiatalnak, gyereknek lenni.
Az akkori Magoss György téren már álltak az Országzászló szobrai. Kísérő tanárnőink büszkén mesélték, hogy iskolánk rajztanára, Nagy Sándor János készítette, 1938 márciusában avatták fel ünnepélyes keretek között. Látásból ismertük a tanár urat, a polgári leányiskolában tanított és műterme is a régi Dóczi épületében volt, közel a szépen megmunkált, zöldre festett vaskerítéshez, amelyik elválasztotta a régi iskolaépület udvarát az internátus kertjétől. Később, a háború utáni első békeévben a Református Kollégium adott otthont osztályunknak. Naponta jártunk a tanár úr munkái előtt. Főleg az Arany Jánost ábrázoló domborműben szerettem gyönyörködni. Rövid sétáink helyett télen a Csapó utcai kis korcsolyapályára mentünk néha. A Csapó és Burgundia utca sarkán levő iskola domborműveit is olyan odaillőnek éreztük a helyhez, az épülethez. Életem sok kedves pillanatának voltak tanúi a dombormű figurái. Előttük a Csapó utcán villamos megálló volt még akkoriban. Egy időben ennek közelében laktak anyámék. Egyetemista koromban ismerősként üdvözöltem az „Anya gyermekével” című szobrot a nőgyógyászati klinika folyosóján. Egykor az Országzászló szobrainak egyik alakja volt, míg el nem távolították eredeti helyéről. Ha a temetőbe térek be Debrecenben a főkapun, ennek közelében köszönt a halat fogó fiú szobor figurája, és a fák koronája alatt a Baltazár püspök úr emlékére készült szobor alakja. Mindkettő a tanár úr keze munkája. Szerte az országban találhatók domborművei, emlékművei, szobrai, bár sajnos, nagyon sok munkájának nyoma veszett. Nemrég találtam rá arra a domborműre, amire talán a legbüszkébb vagyok. A debreceni diákok háláját hivatott kifejezni az utrechti egyetemen szerzett tudásért. Maga a dombormű első sorban azok körében ismert, akik helyben is találkozhattak vele, de eddig mindössze egy emberrel beszéltem, aki azt is tudta, hogy ki készítette ezt a művet. Szerencsére a tanár úr unokaöccse megőrizte szinte az összes képet a tanár úr munkáiról, így láthatjuk, mennyire otthon volt a szobrok és domborművek készítésén kívül a festészetben és az ex librisek készítésében is. Éppen ezért elszomorító számomra, hogy alig tudják az emberek, kinek a munkáit láthatják ma is városszerte. A nevét szinte csak a művészettörténészek ismerik jól, többen, hivatalosnak mondható említésben is rosszul jegyezték fel.
A régi Dóczi és az internátus épületét már lebontották évtizedekkel ezelőtt. De bármikor járok Debrecenben, az ismert művek közelében, számomra a régi sétákat idézik fel, és egy kicsit az élet folyamatosságának a szimbólumai. Ahogy az is csodálatos ebben a városban, hogy költőink, íróink szinte egymás kezébe adták a kilincset az évszázadok folyamán.