Talán csak felfokozott kalandvágyam és eddig felszín alatt rejtőzködő mazochizmusom adhat némi magyarázatot arra, hogy Budapestről kiindulva, egy New York-i átszállás közbeiktatásával meg sem álltam Las Vegas-ig és ezzel még nem volt vége a dolognak. Ezután jött még a gépkocsi-bérlés, a térkép tanulmányozása, az ismeretlen, éjszakai város, és amiről még nem tettem említést az a kilenc óra időeltolódás, ami komoly formában megterheli a szervezetet. A ház, amit erre az időre béreltem, a Paradise Village way-en volt.
Másnap reggel, a szállásomtól alig pár percre lévő Tropicana avenue-ra fordultam, és egyenesen haladtam a szórakoztatóipar központját jelentő Strip felé. A gépkocsi nyitva hagyott ablakain keresztül éreztem a Mojave sivatag irányából érkező forró szelet, majd a kereszteződéshez közeledve már messziről feltűnt a Hotel Excalibur jóindulattal meseszerűnek mondható soktornyos, valójában csiri-csáré épülete, de ez a helyi giccsparádénak csak az első eleme volt. A sarkon álló MGM Grand Hotel szomszédságában leparkoltam. Maga az épület közel 5000 (!) ember számára biztosít szállást, teljes ellátást több mint 2500 szobájával, lakosztályaival. Nem messze tőle egy darabka Párizs látható az Eiffel torony másával, francia üzletekkel, majd szállodák tucatjai követik egymást, míg megpillantom a velencei St. Márk tér mását, természetesen a lagúnákkal együtt. Az út másik oldalán álló szállodák hivalkodóan magas homlokát már fényesre suvickolta a reggel, lakóik whiskey-ben pácolt garattal rezegtették meg az ablaktáblákat, álmodták tovább az éjszakát. Igazi arcát persze este mutatja meg a város, mely évente 55 milliárd dollárral gazdagítja befektetőit, valamint csak a szerencsejáték és idegenforgalmi üzletága közel 270 ezer embert foglalkoztat. A város lakossága mára meghaladta a 2 milliót. Nevezték már Vegas-t a szerencsejáték, a szex, vagy a legek városának, de még számtalan titulust aggathatnánk rá. Errefelé óvatosan kell bánni az italozással és a könnyelmű ígéretekkel is. 
A város a házasulandók Mekkája. Itt, akár egy-két órán belül házasságot lehet kötni. Akiknek erre nincs ennyi idejük, azok - bármennyire is furcsa - automatáknál is frigyre léphetnek egymással. A Strip, ez a hosszú, nevezzük sugárútnak, olyan, mint egy nagy légypapír, de ezúttal a hártyásszárnyúak helyett, mi, emberek zümmögünk rajta. Ami az utca vonatkozásában mindenképpen figyelemre méltó, az a Hotel Mirage. Itt harminc percenként egy számítógép vezérelt földrengést, majd az azt követő lávafolyamot tekinthetjük meg, amint lángolva, fröcsögve csorog alá a mesterségesen kialakított sziklákon. Nem messze innen, a Hotel Bellagio gyönyörű épületének szomszédságában van az a szökőkút, melynek számítógép vezérelt, több ezer fúvókájából száz méter magasba lövell a vízsugár, a kísérő zene ritmusához igazodva. Visszafelé a Tropicana avenue irányába haladva a jobb oldalon a New Yorki Brooklin Bridge, majd a szabadságszobor mása tárul elénk. Ezek szomszédságában építették meg a világ egyik legnagyobb hullámvasútját, mely garantáltan átrendezi az oda nem illő módon teletöltött bendőket. Miután az egész iparág a középosztályt célozta meg, így az árak viszonylag mindenütt elfogadhatóak; 80-90 dollárért már kapunk szállodai szobát, egy átlagos vacsora 10-20 dollár között mozog.
Egy éjszakai városnézést ajánlott egy helikopteres cég potom 45 dollárért, de én a város fölé magasodó Rio torony bárjának csöppnyi teraszát választottam, ahonnan gyönyörű panoráma tárul az ember elé. Szemlélődésemet egy lengén öltözött "szociális munkás" igyekezett megzavarni. Arasznyi szoknyájának köszönhetően megcsodálhattam hosszú, feszes combjait, parányi topja pedig a plasztikai sebészet remekeinek mélyebb megismeréséhez nyújtott hathatós segítséget. Mielőtt még a bűn szépségének fogságába eshettem volna, visszatértem a bárpulthoz, és egy újabb koktél segítségével próbáltam meg kisimítani összekócolódott gondolataimat. Persze, tudtam, az alkohol semmire sem ad választ, de legalább segít elfeledtetni a kérdést. Eközben a szállodák alsó szintjein szinte számolatlanul tömték a gépekbe az érméket, tették meg tétjeiket a baccara és pókerasztaloknál a megrögzött szerencsejátékosok, működött a nagy amerikai álomgyár. Jócskán elmúlt már éjfél, mire hazaértem. Igaz, ez itt még ez nem számít időnek, de még aznap korán reggelre terveztem az indulásomat a Utah állambeli Bryce kanyonhoz. Alig kapcsoltam le az éjjeliszekrényemen álló lámpát, amikor lassan, szinte hangtalanul kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a keretek közét kitöltő fényárban ott állt a csábítás minden kellékét felvonultatva Juanita, a valamikor Mexikóból elszármazott "szociális munkásom". Ennyire szétszórt lettem volna? Lehet, hogy hazavittem?
Reggel - ahogy azt már korábban terveztem -, a 15-ös autóúton észak felé haladva, pár napra magára hagytam a várost. Nem aggódtam, hogy mi lesz vele nélkülem. Várt, hol vörösbe, hol rózsaszínbe forduló szikláival a Bryce kanyon.
Fotó és szöveg: Botz Domonkos