Sokat hallottunk az 1942-es hideg napokról, annál kevesebbet az 1944-es véres megtorlásokról. Éppen ezért most röviden a túlélők szemével szeretnék rámutatni a megtorlások kegyetlen időszakára.
1944 őszén Vajdaság-szerte végigsöpört a bosszú, a nemzetgyűlölet. Csúrogot sem kerülte el, sőt talán itt tetőzött.
1944 októberében bejöttek a partizánok, és október végén összeszedték az életerős magyar férfiak többségét, a helybeli szerb lakósok segítségével. Két hét megaláztatás és kínzás után kivégezték őket.
Tíz hónapos voltam, mikor elvitték édesapámat. Soha többé nem jött vissza. Kivégezték.
- Én soha nem mondhattam azt a kedves meleg szót, hogy ÉDESAPÁM. Hiányát egész életemen keresztül érzem.
Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet a többi magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozni kellett a szerb gazdáknál, persze térítés nélkül.
Mikor a nővérem utoljára vitte az ebédet, azt mondták neki,- hogy apád már nem éhes.-
Látta amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a kocsikról a halott emberek keze, lába lógott. A kocsik aljából csorgott a vér. A nővérem akkor 13 éves volt. A szörnyű látvány élete végéig kísérte. A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben, azaz dögtemetőben földelték el. Ezzel is megalázták őket. A halott hordók vallomása szerint kb. 3000 magyart temettek ott el. Ugyanis odahordták a környékből is kivégzett magyarokat. Természetesen a pontos adatokat a kivégzettekről nem tudunk, csak is a szemtanúk vallomására számíthatunk.
Sajnos a bosszú a nemzetgyűlölet túl nagy volt. Egyre többször hallatszott a falubeli szerbek körében, hogy nem akarnak a magyarokkal együtt élni. 1945. január 23-án Tito beleegyezésével kiűzték otthonukból a csúrogi magyarokat.
A reggeli órákban bejött hozzánk egy szerb fiú puskával a kezében és arra kényszerített bennünket, hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat lelövöldöz. Édesanyám nem akart menni. -Lőj le minket is- mondta. Akkor a testvéreim elkezdtek sírni, hogy - anya gyerünk, gyerünk – mondták. A bátyám befogta a lovakat, édesanyám a kocsira pakolt, amit tudott, ruhaneműt és élelmet, mivel már arra nem volt ideje, hogy minket is felöltöztessen, pokrócba csavart és úgy rakott a kocsira. Én egy éves voltam az egyik nővérem 4, a bátyám 11 és az idősebb nővérem 13 éves volt.
Elindultunk kocsival, azonban két sarok után lezavartak a kocsiról, a kocsit elhajtották, és mi ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül. Az utcákból kis batyukkal a kezükben ballagtak a megrémült magyarok, főleg öregek, asszonyok és gyerekek, utánuk puskával a partizánok. A piactérre terelték a népet. Itt mindent elszedtek tőlük. Pénzt, iratokat, ékszereket. Aki nem adta a fülbevalóját, annak kitépték a füléből. Délután négy óráig várták a sorsuk beteljesülését a megalázott magyarok. – Tiszába velük-
mondták többen is a szerb járókelők közül, akik mindenféle szitkokat szórtak a megrémült átfázott emberekre.
Már esteledett mikor az átfázott, megrémült magyarokat elindították Járek felé.
A kisbabás családok egy részét tehervagonba rakták, a többiek pedig gyalog indultak el.
Nagyon hideg volt. Térdig ért a hó és mínusz 20 fok alatt volt a hőmérséklet. Aki nem tudott menni, azt puskatussal verték. Az asszonyok és a gyerekek sírtak. A könnycsepp ráfagyott az arcukra. Sokuknak megfagyott a lába. Az első áldozat Járek felé egy három hónapos kisbaba volt, aki megfagyott az édesanyja karján.
A Zsablyán áthaladó megdermedt, elcsigázott menetet, a zsablyai szerb lakósok leköpdösték, megdobálták és halált kiáltottak rájuk. A magyar lakosok pedig könnyes szemmel nézték őket, és pokrócokat adtak a megdermedt embereknek, nem gondolva azt, hogy egy hét múlva ugyan ez a sors vár rájuk is.
Másnap hajnalban ért a meggyötört átfázott menet Járekra. Csúrog és Járek között 33 kilométer van. Ezen a hosszú úton kellett átszenvedniük a térdig érő hóban.
Járek német falu volt, előzőleg elűzték a németeket, majd a faluban koncentrációs tábort
létesítettek a partizánok.
Itt 25-30 embert raktak egy szobába, nem nézve azt, hogy a családtagok együtt vannak-e.
A szobákban szalma volt leterítve, tele tetvekkel. Másnap mindenki megalázva, szégyenkezve vakaródzott a tetvektől, a partizánok pedig nevették. Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy Csúrogon a szerb lakosok kifosztották a magyar házakat. Majd tavasszal megérkeztek az otthonukból kiűzött mozsori magyarok is.
Keserű sors várt a tábor lakóira. Kukoricát daráltak csutkástól, azt főzték só nélkül, és azzal etették az embereket, mint az állatokat. Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak, közöttük sok kisgyermek is. Egy partizán nő volt a parancsnok, aki lóháton járt és verte a tábor lakóit, mondván, hogy mindennap legalább száz embernek meg kellene halni, akkor az életben maradottaknak jobb bánásmódban lenne részük.
A halottakat kocsira rakták, volt, aki még élt, mikor elvitték és a német kriptákba dobálták. Mikor a kripták megteltek, a halottakat lerakták a földre, és mésszel leöntötték. A halottakat elkísérni és gyászolni nem volt szabad. A gyász csak a szívekben volt.
A háború után Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának adatai szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött. (Adat dr. Mészáros Sándor „Holttá nyilvánítva” című könyvéből).
Öt kegyetlen hónap után Járekról Gajdobrára ( Szépligetre) hajtottak bennünket. Itt aki meghalt, már deszkából ládát készítettek, abban temették el . A bánásmód valamivel emberibb volt. Legalább is a halottak részére.
Végül 1945. szeptember derekán papírral a kezükben szabadon engedték a tábor lakóit.
A papíron az állt, hogy bárhova mehetnek Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a döntést az akkori Vajdasági Képviselőház Elnöksége hozta meg a Belügyi szervek javaslatára. (A papír pecséttel és aláírással ellátva)
Így váltak földönfutókká a meggyötört, megalázott, megkínzott, kifosztott és egy szál ruhában maradt, csontig lesoványodott magyarok. Közöttük az én édesanyám is negyedmagával. A házainkban azóta is mások laknak, a földjeinket mások szántják.
1946. februárjában a zsablyai járási Nép Bíróság döntést hozott, mely kimondta, hogy alkalmazni kell a kimondott kollektív bűnösséget a magyarok felett. Ez a papír is pecséttel aláírással van ellátva.
Ezzel a döntéssel osztották vagy adták el a magyarok házait és földjeit. Az ingóságaikat már addigra elrabolták, széthúzták
A kegyetlen poklot túlélő, hontalanná vált magyarok szétszóródtak szerte a világban. Oda mentek ahova a munkájukért befogadták őket.
Az átélt szörnyűségekre nem emlékezhetek, hisz nagyon kicsi voltam, azonban édesanyám nagyon sokat mesélt róla. Édesapám hiánya és a koncentrációs táborban eltöltött idő, ahol nagyon megbetegedtem, az utolsó kenetet is rám adták, a szegénység, a hontalanság végig kísért egész eddigi életemen. Ezért már gyermekkoromban megértettem, hogy miért nincs apám és miért sírt és dolgozott annyit édesanyám, és miért kell mindig másik házban lakni és miért nincs ágyam, mint a másik gyerekeknek. Megértettem és éreztem, hogy milyen borzasztó nagy igazságtalanság történt velünk.
Később még szomorúbbá tett az a tudat, hogy mást tanítottak az iskolában és mást az édesanyám.
Azóta sok idő elmúlt. Az ártatlanul kivégzett magyaroknak még a mai napig nincs fejfájuk, a sírhelyüket lassan belepi a szemét, amit a környék lakói hordanak rájuk.
Vártam, hogy a történészek feldolgozzák, mi is történt 1944-ben, de sajnos ezt nem tették. Ezért magam kezdtem kutatni a csúrogi túlélők után, és a vallomásaikat leírtam.
A lelki szemeim előtt, mint egy film úgy peregnek le édesanyám szavai és a túlélők vallomásai. Beigazolódott, hogy nem mindig az az igazság, amit a győztesek írnak, hanem
Az amit a túlélők elmondanak. Bárhol éltek a túlélők a vallomásuk egy és ugyanaz volt.
1996-ban az összegyűjtött vallomásokból dokumentumokból könyvet írtam. A címe:”Visszatekintés a múltba”A könyvet a „Logosz” könyvkiadó adta ki, amiért nagy hálával tartozok Utasi Jenő atyának és a megboldogult Keszég Károly újságírónak. Ugyanis a Fórum könyvkiadó nem volt hajlandó kiadni, így a „Napló „című újság Karcsi vezetésével ezt megtette.
1999-ben megjelent a következő könyvem „Keresem az apám sírját” címmel.
Ebben a könyvben a csúrogi áldozatok mellett felsoroltam a zsablyai és a mozsori áldozatok nevét is persze az adatok nem teljesek.
A többéves küzdelmemnek nem sok eredménye lett. Azonban annyi mindenképpen, hogy a Tartományi Képviselőházban több alakalommal is módomban volt szóvá tenni és követelni, hogy vegyék le rólunk a háborús bűnösség terhét. A Vajdasági Képviselőház ezt meg is tette.
Kimondta, hogy nem ismeri el a kollektív bűnösséget. Mégis úgy érzem, hogy ez nekünk nem elég. Ezt ki kell mondani a Szerb Képviselőháznak is. Minket kiűztek a szülőfalunkból, mindenünket elvettek koncentrációs táborban zártak, apáinkat kivégezték és mindezekért a szörnyűségekért senki sem kért bocsánatot.
Nenad Csanak a Vajdasági Képviselőház elnökének javaslatára alakult egy ankétbizottság a Képviselőházban melynek az volt a feladata, hogy feldolgozza az 1941-től 1945-ig történő eseményeket. Mint tartományi képviselő a bizottság tagjaként szerettem volna ketté választani a háború előtti és a háború utáni időszakot. Ugyanis a háborúban ideológiai alapon történtek a kivégzések, persze nagyon sok ártatlan ember esett akkor is áldozatul. Az úgynevezett felszabadulás után viszont kimondottan nemzeti alapon végezték ki a magyarokat, mindennemű bírósági eljárás nélkül. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyarok között nem volt egy bűnös sem, de az össz csúrogi zsablyai magyar, akiket kivégeztek nem voltak bűnösök, és azok sem akiket a koncentrációs táborba zártak.
Az sem mellékes azonban megjegyezni, hogy a magyar katonaság bevonulásakor a szerbek kezdték a lövöldözést.
A bizottság tagjaként alkalmam volt betekinteni a Vajdasági Múzeum irattárába. Kezembe kerültek az 1944-es kivégzettek egy listája. Azon a listán több mint 400 csúrogi név szerepelt. A címoldal pedig ez volt: A LIKVIDÁLT HÁBORÚS BŰNÖSÖK. Bírósági végzés sehol. Ezen a listán voltak olyan nevek, akiket én a kutatásom során nem találtam.
Így a kivégzett magyar áldozatok száma, amit sikerült összeszedni, ami természetesen nem teljes a következő:
Csúrog: 550
Zsablya: 254
Mozsor: 61
A járeki koncentrációs táborban 45 csúrogi felnőtt és 44 gyermekhalt meg. Ugyanott a zsablyai áldozatok száma 21 felnőtt és 10 gyermek. A mozsori áldozatok száma Járekon 4 felnőtt és 11 gyermek.
A gajdobrai táborban 14 csúrogi magyar halt meg ezek közül 4 személy felnőtt a többi gyermek.
A zsablyai áldozatok száma 8 egy felnőtt van közöttük. A mozsori halottak száma 5 egy felnőtt van közöttük.
A névsor sajnos még nem teljes. Talán soha nem is lesz az. Számomra és azok számára, akik minden évben ott vannak a megemlékezésen Csúrogon, nem a számok a fontosak, hanem az, hogy azon a helyen ahova valamikor a dögöket dobálták, oda dobálták az ártatlanul kivégzett magyarokat is, ezzel is megalázva őket. Bár a csontjaikat már eltüntették, de a szeretteinknek nem csak csontjuk volt, hanem szívük is, és a szívük mégis csak ott porladt el. Ezért emlékezünk meg minden évben 1994 óta ezen a helyen. Ezek az ártatlanul kivégzett emberek mindannyiunk áldozata kell, hogy legyen, nem csak a hozzátartozóké.
1994-ben a szomorú esemény ötvenedik évfordulója alkalmából, mint tartományi képviselő engedélyt kértem, hogy megemlékezhessünk Csúrogon a sintérgödörnél az ártatlanul kivégzett magyarokról. Engedélyt persze nem kaptam. Mégis elmentünk. Mint ahogy azóta is minden évben. Sajnos a keresztek csak néhány napig állnak, mert valakik mindig eltüntetik.
2002 októberében, mint tartományi képviselő a saját felelőségemre, felállítottunk egy kőből készült emléktáblát engedély nélkül, ugyanis engedélyt soha nem kaptunk.
Melyen ez állt:
AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG
1944/45
Egy hét után a táblát ledöntötték. November harmadikára újból felállítottuk. Ekkor tartottuk a megemlékezést.
A megemlékezésen először volt jelen a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú alelnöke, aki fejet hajtott az ártatlanul kivégzett magyarok előtt. Azt hittem, azt hittük, hogy új fejezet kezdődik. Talán ezután az emléktábla örökké állni fog.
Nem így történt. Harmadnapra a vandálok újra ledöntötték, és ezúttal kalapáccsal szétverték, hogy ne lehessen újra felállítani.
Azonban a következő évben ismét elhelyeztünk egy keresztet, mint ahogy eddig is tettük.
2005.- ben felállított kereszt 2006. április19-ig állt. Ez volt eddig a leghosszabb idő.
2006. április 17-én meghozták a rehabilitációról a törvényt és utána két napra l9-én már nem állt ott a kereszt, letörték és eldobták, sőt az emléktábla darabokat is még apróbbra verték és szétdobálták. Ezzel a vandál cselekedettel akarják a tudtunkra adni, hogy nem értenek egyet a rehabilitációs törvénnyel.
Hatvan év után végre meghozták a rehabilitációról a törvényt, amit már nagyon régen vártunk. Azonban ez a törvény csak azokra érvényes, aki egyénileg kérik a rehabilitációt a hozzátartozójukért vagy önmagáért. A háborús bűnösséget az össz csúrogi, zsablyai magyarra hozták meg, kollektív bűnösnek kiáltottak bennünket, most mégis egyénileg kell kérni és majd a bíró „jó akaratától” függően veszik le rólunk ezt a terhet.
Remélem, hogy egyszer mégis rehabilitálják mindazokat, akiket ártatlanul meghurcoltak és kivégeztek.
Addig is nekünk minden évben meg kell emlékeznünk az ártatlanul kivégzett magyarokra, hogy az utókor sem feledje el.
2006. október 29-én egy újabb kőtáblát állítottunk fel a következő felirattal:
KŐBE VÉSETT FÁJDALOM
1944/45
A kőtábla mellé felállítottunk egy keresztet melyre Légvári Sándor a következő feliratot véste:
Giz-gaz, dimb-domb, jeltelen sírok
Mért fáj az másnak, ha én itt sírok
Ezen a megemlékezésen részt vett Dr. Becsey Zsolt EU parlamenti képviselő és Egeresi Sándor, Vajdasági Képviselőház alelnöke.
0 Megjegyzések