Távol állnék az igazságtól, ha azt mondanám, hogy pusztán a nyárelővel érkező meleg volt az, ami a Montmartre-ra, vagy, ahogy a franciák nevezek „Place du Tertre”, az-az a dombra csábított. Valójában az emlékeimet keresni jöttem fel a Sacrecoeur mögötti kis utcácskákba, ahol, mintha még a századelőn megállt volna az idő. Egy csenevész fácska melletti padon egy idős úrral osztoztam, és utat engedtem a feltörő, megmásíthatatlan múltnak.