Az autó rendületlenül falta a kilométereket valahol az Érmellék a Szilágyság, és Szatmár háromszögében, ott, ahol a hegyek és a síkság arról való folytonos vitája következtében, hogy ki legyen az úr a vidéken, szép, dimbes-dombos lankás táj alakult ki elszórt falvakkal, melyek közül az ügyesebbek - vagy a szerencsésebbek? ki tudja – az idők folyamán kisebb-nagyobb városkává nőtték ki magukat.
Régebben hadak is jártak a vidéken, vagy a férfiak mentek el idegen földön harcolni és sokan közülük mindörökre ott maradtak. Ritkulván a népek a vidéken, mások telepedtek itt meg: keletről-délről szivárogtak, majd özönlöttek az ortodox vallású román ajkú hódítók, az uraság hívó szavára pedig már csaknem háromszáz éve jöttek a sokat tapasztalt, szorgalmas svábok, kissé odébb pedig a csehek, és a kis falvak tovább virágoztak. Így lett aztán az egyik falu neve Újnémeti, ma – elvéve a szó eredeti értelmét – Unimat-nak írják a közúti irányító táblákon, a másik kisváros pedig Szilágycseh, bár sokan, ha kiejtik, finoman odabiggyesztik a magyar fülnek megnyugtatóbban hangzó „i”-t is, hadd legyen tisztességes vége a szónak. Eme kisvárosban jött a világra Kun Béla, akinek messze-hírlő tetteiről nem itt kell megemlékezni.
Aztán itt van Ákos, monumentális románkori templomával és zömmel magyar lakosaival, még mindig a Szilágyságban, hogy aztán pár kilométer után megérkezzünk Szatmárba, annak is a délebbi részén, a dombok alján meghúzódó kis faluba, Krasznabéltekre. A Kraszna menti mai kis település hat falut egyesít magában, lakói között nagyjából egyenlő arányban vannak a térség jellemző népei: a régtől itt élő magyarok, a terjeszkedő románok és a – zömmel Károlyi Sándor által az 1700-as évek elején-közepén betelepített svábok.
Úti célunk egy, vagy „a” pince, számunkra eddig ismeretlen vendéglátónk pedig egy ízig-vérig borász. Hölgy. Borászhölgy, aki mindent tud, amit a szőlőről, a borról a vendéglátásról tudni kell. A borkóstolója, kóstoltatója játékos, már-már pikáns, amihez igazán jó alapot adnak boraik, melyek közül nem egy az ő szüleménye, mondhatni költeménye.
No, de ne szaladjunk ennyire előre. Kint állunk még a pince előtt, amit Károlyi Sándor építtetett annak idején, és amit nemrégiben megvásárolt egy németföldről hazatelepült sváb ember, aki itt gyerekeskedett Bélteken, és egyáltalán nem tartotta gyerekes dolognak visszajönni és a gyökereket megerősíteni. Szőlőt vett, letelepedett, pincét vett, borokat készített a saját ízlése alapján. És bár nem találkozhattunk vele, de borai meggyőzően tanúskodnak megfelelő ízléséről.
Nyílik a termetes pinceajtó, elénk tárul a történelminek is mondható pince, a Károlyi-pince, ahol azonban már az új divatnak megfelelő berendezésekkel is találkozhatunk. A szőlőfeldolgozás előtérben sorakozó szokásos, évszázados kellékei után a pince elején csillogó fémtartályok sorakoznak, melyekben reduktív technológiával készítik a friss, üde gyümölcsös borokat, de beljebb menve szép léniában sorakoznak a hordók. Elöl a hatalmasok, melyekhez, ha a szájukhoz akarnánk hozzáférni, egymás vállára kellene állanunk, majd szép sorban a kisebbek, köztük barik-hordók is. Mindezek a művészet, a művész eszközei, aki addig kezeli, ápolja, gondozza a szőlő levéből készült nemes italt, míg olyanná formálja, amilyet már előre megálmodott.
Dr. Csuták János