Amikor kimész éjjel a csillagok alá, érzed-e, milyen apró vagy? Amikor leülsz a nedves fűbe, érzed-e, milyen gyenge vagy? Amikor szétfújja a szél a hajad, érzed-e, milyen kiszolgáltatott vagy? Ha hallod a tűz roppanását, érzed-e, hogy halandó vagy? A tűz, ahogy rakod a fát szép máglyába, lobban a láng…dédanyád mozdulata a kemencénél, harcos ősöd mozdulata jelzésnél. Benned van. Bennem van. Apró ember, mit remélsz?

Lehet-e levetni a megunt gúnyát? Soha. Ránk szabták, nekünk varrták. Kell-e elégedetlenkedni? Soha. Inkább megtanulni viselni azt. Méltósággal, emberséggel. Ahogy magunkkal hoztuk. Dédapád gerince, ősöd büszkesége. Apró ember, találod-e még magad?

Lehet-e elfeledni a pofonokat? Soha. Csattant, tudod, hogy megkaptad. Kell-e elfeledni? Soha. Inkább megtanulni megbocsátani. Tiszta szívvel, emberi lélekkel. Ahogy magunkkal hoztuk. Apró ember, tudsz-e még ember maradni?

Sok mindent el kell raktároznod. Nem harcolhatsz örökké. Minek? Pillanatok döntik el csaták sorsát. Akkor és ott kell embernek lenni. Aztán már mindegy. Ki vesztesen, ki győztesen vonul haza. De mindenki hazatér. Ezt jelenti a haza. Ahová győztesen, vesztesen, de visszatérsz. Ez nem függ földrajztól, történelemtől. Csak a lelkedtől. Apró ember, hol a hazád?

Apró ember vagyok. Isten, ott a magaslataidban látsz-e még? Két nap a világ. Aztán újjászületés. Ha soha, de most azt kérem, ezen legyen áldás. Két út indul, két lélek didereg. S aztán mi lesz? Gyújtunk őrtüzeket, méltón viseljük a kereszteket és megtanulnuk örülni. Újra és újra. Egyenesítjük a meghajlásra képtelen gerincünket, ez rajtunk múlik. A fényt azonban Neked kell meggyújtanod a lelkekben.

Apró ember, két nap a rossz világ, hiszed-e?