Nem az a célom, hogy könnyed kérdéssel, jelentéktelen színben tüntessem fel a nagy horderejű társadalmi kérdést. Hogy hol található a bajok gyökere? Nézőpont kérdése: a tanárok a szülők nevelési módszereit teszik felelőssé, a szülők a tanárok gyengeségére, a tanári tekintély hiányára vezetik vissza. Emlékszem, néhány éve a mai pedagógia és pszichológia szociológia nagyjai kerekasztalhoz ültek. Elméleti síkon megvitatták a tanulói agresszivitás terjedésének feltételezhető indítékait. Különböző felmérésekről döntöttek, szorgalmazták, hogy a kérdés nagyobb figyelmet követel meg a jövőben az egész pedagógus társadalom részéről. Ahogy visszaemlékezem cinikus mosoly jelent meg az arcomon: már megint felülről vezényelt utasításokkal oldunk meg egy, a gyakorlatban jelentkező problémát, Már megint ők akarják a megoldást megtalálni, akik régen elszakadtak a katedrától, egy-egy tanár-diák konfliktusnak, ha részesei is voltak valaha, az emléke már feledésbe merült. Ugyanígy feledésbe merült ezen tudományos kezdeményezés is.
Az óvodai nevelés a gyermek életkorának megfelelő, biztonságos környezetben, pedagógiai alapozó funkciót tölt be a közoktatás rendszerében. A mesék, a vizuális és a környezeti nevelés világában - a játékosság, mint kiemelt módszer gondoskodik a tapasztalatok, ismeretek bővüléséről. Ebből a harmonikus légkörből lép át a gyermek az iskolába. Kivétel nélkül minden nagycsoportos, izgatottan várja a tanévnyitót: lelkes, motivált, szakszerű fogalommal élve: iskolaérett. A várakozás öröme hamar megcsappan: 45 percnyi fegyelmezettséget, figyelmet, szabálykövetést, iskoláshoz méltó viselkedést várnak el tőle. Ha nem felel meg a passzív elvárásnak, jönnek a regulázó feketepontok. Egy-egy ilyen, fekete, pedagógiai szörnyeteg, a családban is megváltoztatja a hangulatot. A gyermek két tűz közé szorul: az iskolai elvárás és a szüleinek az elvárása közé. Ésszel felfogja, amit (el)várnak tőle, csak a belső feltételei még éretlenek az elvárások maradéktalan teljesítésére. Nagyon sok esetben egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tud parancsolni a finom mozgásoknak, hogy az a körvonal vonalközben maradjon. Az értékelésként kapott fekete szörnyeteg belső feszültséget eredményez. Mi ennek a lélektani tényezőnek a következménye? A gyermekben éled a szorongás, a negatív viszonyulás az iskolához.
A következő típusú megrázkódtatás az iskolában, szintén nem kerül felszínre. A gyermekek, akik az óvoda nagycsoportosaként kerülnek iskolába, az új környezetben legkisebbek lesznek. Szünetekben a nagyobb társaik ezt éreztetik velük. Saját unokám, Gorka elmeséléséből is megerősítést nyert az a tény, hogy, bizony, az idősebb, a magasabb osztályfok jogán, pofonok csattannak, indokolatlan megalázások áldozatai lesznek már az első hetekben. A megfenyegetés sem marad el: ha szólni mersz bárkinek, naponta fogunk laposra verni! A szorongó kisdiák az újabb negatív élmény hatására, korán megéli az iskolai félelmet.
Még kifejletlen - az önérdek-érvényesítő képessége. Ha panaszával megkeresi a tanító nénijét, pórul járhat, számíthat a nagyobbak újabb támadására. Különben is, ha valami rendellenességet, panaszt jelez, elmarasztalásban részesül: Ne árulkodj! Nem az óvodában (!) vagy, nagyfiú lettél. Otthon meghallgatják. A szülők ellátják az ilyen természetű, praktikus tanácsokkal: Ne hagyd magad fiam! Ha bántanak, üss vissza keményen! Védd meg magad! Megtanulod, hogy az élet nem habos torta!
Amibe az első osztályos kisiskolás, korán, akaratán kívül belekerül, nem más, mint a gyermekek agresszió-kelepcéje! A folytatás rosszat sejtet. Feldolgozatlan szorongások, állandósuló félelmek, rejtetten működő agresszivitás, ami lényegesen több pedagógiai odafigyelést érdemelne.