Avenue des Champs-Élysées , tél, hideg, parfümillat kavalkád, boldog tömeg, ajándékokkal megpakolva. Ám én még mindig a Notre Dame karácsonyfájának erős, nyugodt, méltósággal teli fenyőillatát érzem. Sodor magával a tömeg. Jó megpihenni egy kellemes kis kávézóban. Lefelé haladok a lépcsőn, akkor látom meg a földön kesztyűjét. Átadom. Magyarul köszöni meg, meglepődöm. Beszélgetünk, mesél, hallgatom, könnyezem vele. A fenyőillatra vágyom, nem a hamis csillogásra.
Nem tudok mit mondani neki, csak meghallgatom őt és megírom könnyeit.
Párizsban tegnap nagy
pelyhekben hullt a hó.
Csak én láttam, de szépségét őrzöm,
s Budapesten átadom majd Neked.
Több ezer kilométer a távolságokon
köztünk.
Szinte lüktetve fáj Bennem
hiányod.
Több ezer kilométer és néhány
éjszaka Nélküled. Van idő most gondolkodni
Kettőnkről. Unott ölelésedről.
Múlik már belőled a szenvedély.
Milyen furcsa nem vagyok
magányosabb Párizsban egyedül,
mint kettesben ágyadban
Veled.
A te szobád, a te ágyad,
a te szenvedélyed,
én csak Átutazó voltam Nálad.
Hiányom nem hagy majd
fájó nyomot Benned.
Bocsásd meg kérlek,
ha túl mohó és erőszakos voltam.
Elmegyek még mielőtt
csak a fájdalom maradna
Bennem.
Elmegyek amíg még
melegség jár át ,
míg gondolatban újra élem
gyönyöreinket.
Maradj az övé
kitől szabadulni nem tudsz.
Én megyek megkeresem Azt,
aki Engem akar ölelni,
az Én testem akarja kényeztetni,
mikor kielégülten kinyitja a szemet
az Én tekintetem keresi
boldogan.
Elmegyek,
mert Neked nem kellettem.
Elmegyek amíg még Mindent
ami meleg, gyengéd, asszonyi
Bennem,
közönyöddel el nem pusztítod.