Azok a hullámverések melyek a magyar nemzeti kormányt érik nyugatról nem hogy szűnni nem akarnak, hanem egyre fokozódnak, s hamarosan szankciókkal kell szembenéznünk. A megvert hazai ellenzéknek még mindig nagyobb hitele van náluk, mint a nagy többséggel rendelkező kormányuknak. Sokan nem értik, hogyan is van ez? Miért van mindez annak ellenére, hogy a nyugathoz (EU) csatlakoztunk 2004-ben, piacgazdaságot vezetünk be, sikeres EU elnökséget tudhatunk hátunk mögött, igyekszünk az EU javaslatait, észrevételeit, s kritikáit komolyan venni ugyanakkor viszont nem engedhetünk szuverenitásunkból. A magyarságnak eléggé tanulságos volt az elmúlt húsz esztendő balliberális kormányainak áldatlan működése.

A felszínen zajló politikai viharok megértéséhez ideje a mélybe néznünk és észre vennünk az ott folyó áramlatok irányainak változását, melyek a felszíni viharokat okozzák.

Ehhez vissza kell mennünk az I. Világháborút lezáró békeszerződésekig. A Központi Hatalmak az amerikai elnök W. Wilson 14 pontos békejavaslatában bízva kértek fegyverszünetet 1918 őszén, remélve tárgyalásokon alapuló igazságos békét. Ehelyett G. Clemeceau francia elnök diktátumait kapták, aki lehetőséget látott a rég’ elveszett francia “Gloire” visszaszerzésére, azaz a francia hegemónia kiépítésére Európában a Központi Hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia) rovására. Mindez a függetlenségre aspiráló Osztrák-Magyar kisebbségek önállóságra juttatásának felszíne alatt történt meg. Így hozták létre Csehszlovákiát, Nagy-Szerbiát - Jugoszláviát, és Nagy-Romániát. Nem lett volna baj, ha ezek határait az etnikai vonalon húzták volna meg. De nem ez történt, hanem, hogy ezek erősek legyenek még hozzájuk csatoltak jelentős német, osztrák és magyar területeket színtiszta német és magyar lakossággal, akiknek kifosztása, elnyomása és eltüntetése teljes erővel megkezdődött. Így vesztette el országunk területének 2/3-át, s lakosságának 1/3-át. Mindezen túl a legyőzötteket hatalmas hadisarccal sújtották. Csoda-e, hogy húsz év múlva újra zúgtak a II. Világháború fegyverei?

Párizsban 1947-ben ránk erőszakolták a trianoni békét másodszor is – ezúttal Szovjet szuronyok segítségével. Addigra megtörtént a délvidéki szerb vérengzés negyvenezer magyar áldozattal, a szovjet kézbe vett Kárpátaljáról ötvenezer magyar elhurcolásával. Az újra a románoknak juttatott Erdélyben a Maniu gárdisták magyar progromjával, s a felvidéki magyarságot, őslakosságot kisemmiző Benes dekrétumokkal. Magyarország szovjet gyarmat lett az 1956-os rövidéletű forradalom és szabadságharc ellenére is. Keresztül erőszakolták az ország szovjet mintára való társadalmi és gazdasági átalakulását. A 90-es évek elejére mindennek vége lett a Szovjetunióval együtt. Mindenki valami jobbat, igazságosabbat és emberibbet várt.

Hamar kiderült, hogy a kétpólusú világnak volt előnye a nyugat számára. Egyrészt a szabadság bajnoka és őre szerepében tetszeleghetett. A kommunizmus elterjedésétől félve a nyugati népek urai kénytelenek voltak nekik olyan életet biztosítani, ami megvédte őket a kommunizmus felé való hajlástól, annak elfogadásától. Amint a Szovjetunió felbomlott, a nyugatnak már nem volt vetélytárstól való félnivalója. Ez a nyugati politika lényeges irányváltozásához vezetett.
A nyugati tömegeknek biztosított jólétet most már nem volt szükséges fenntartani, s elkezdték azokat visszavenni.
A nagyobb haszon érdekében iparukat szegény országokba telepítették, ahol olcsó munkaerőt találtak, így az eladott áruért nagyobb hasznot vághattak zsebre.
A vákumban maradt szovjet gyarmatokat nyugati befolyás alá vonták az EU kiterjesztésével és a piacgazdaság elfogadtatásával, melynek örve alatt nem azok felvirágoztatása volt a cél, hanem új piacok szerzése.
Ehhez járult a megszegényedett államoknak nagyarányú pénzkölcsönök révén való adósrabszolgaságra juttatása.
Mindez történhetett és történik az aranyfedezet nélküli, valójában virtuális és mégis bizalommal bíró Dollár és Euró nyakló nélküli nyomásával és kölcsönzésével.
A Globalizmusnak végső célja egy Világkormány megteremtése, amely diktatórikusan irányíthatná az emberiség életét, sorsát és jövőjét.
Ennek érdekében történtek és történnek a helyi háborúk az ellenszegülő politikai, gazdasági vagy vallási ellenfelek megtörésére.

A magyarság, mely török, osztrák, szovjet uralom rabságaiban élt és szenvedett 500 évig, elsőnek vette észre felocsúdva, hogy a nyugati hatalmaktól semmi jót nem várhat. Az elmúlt húsz évben privatizáció révén megszabadítottak a még megmaradt iparunktól, kereskedelmünktől, s folytatnák ezt földünkkel, erdeinkkel és vizeinkkel. Miután elestünk bevételeinktől, hogy mégis élhessünk nagylelkűen kölcsönöket ajánlottak és adtak, amely rövidesen a nemzeti jövedelem 52 %-áról 82 %-ra növekedett, amely szinte visszafizethetetlen. Egyszóval adósrabszolgaságba kerültünk, az államcsőd felé haladunk, és ezzel minden önállóságunk végleges elvesztéséhez!

A háttérhatalom mindenható urai úgy vélték, ha Magyarországot nem tudták sem Trianonnal, sem Párizzsal, sem az EU szabályaival, sem a lakáj ballib kormányaival térdre kényszeríteni, akkor meg fogják ezt tenni a visszafizethetetlen adósságaival! Ma ebben a folyamatban vagyunk!

Mindezekből érthető, hogy az 2010-ben 2/3-ados többséget kapott nemzeti kormányunk “szabadságharcot” hirdető programmal állt elő, azaz gazdasági módszerekkel akarunk ismét szabadok lenni! Minden intézkedése ebből ered. A kormány ezt nem csak ígérte, hanem hozzáfogott megvalósításához. Mindenek előtt meghirdette a “munkaalapú” társadalom felépítését! Ezt tette Kína is, s a Maoizmustól mára gazdasági óriássá nőtt – munkából és nem kölcsönökből. Németország az 1929-es gazdasági válságot a munkaalapú gazdaság bevezetésével néhány év alatt kiheverte. Eladósodása miatt mi mást tehetett volna Magyarország, mint bevezetni a munkaalapú társadalmat?

Ebben van minden mostani meghurcoltatásunk gyökere! Abban, hogy egy kicsi, leszorított nép új útra merészelt lépni! Ki akar kerülni az adósságcsapdából! A veszély abban van, hogy ez a példa más nemzetek szemét is felnyithatja, s követőkre fog találni. Ez pedig a virtuális papírpénzzel üzletelő bankok urai világuralmának végét vetíti előre!

Innen érthető, hogy nyugati kormányok vezetői, a világ-sajtó, az EU hatalmasai, a nemzetközi balliberális pártok és urak és ezek itthoni lakájai minden erejüket latba vetik, összefogva és összhangban felsorakoznak nemzeti kormányunk befeketítésére, ellehetetlenítésére, és megdöntésére. És a gyalázkodásnak ez az áradata még nem az utolsó fejezet…
Bizonyára már meghozták a döntést valahol egy fővárosban, mint 1956-ban Moszkvában: a nemzeti kormánynak menni kell… mert nem ezt akarjuk… mert a példa ragadós…

Vajon az új évezred elő százada második évtizedének elején a magyarság egy újabb november 4-e előtt áll – gazdasági fegyverekkel szemben?

Itt van a legfőbb ideje, hogy minden igaz magyar félretéve minden különbséget sorakozzon fel nemzeti kormánya és szeretett hazája függetlenségének megvédésére!
- Dr. Pungur József -
Edmonton - Kanada