A magyarországi helyzet továbbra is lázban tart mindenkit aki számít Párizsban: a nagy lelkeket, a szellem embereit, a methodista lelkipásztorokat és az emberbarát bankárokat. Tegnap este a Le Monde megint teljes egészében Orbán úr “antidemokratikus elhajlásainak” , “gyalázatos” alkotmányának és “szégyenletes” törvényeinek szentelte vezércikkének első részét.

Magától értetödik, hogy szóba került Európa, a római szerzödés szelleme, Monnet, Schumann és Brüsszel többi nagy élö lelkiismerete. És – most az elsö alkalommal – még szankciókat is követeltek! Bizony: szankciókat, igaziakat, komolyakat, szigorúakat. El kell ismerni, hogy egy demokratikus választások után alakult kormány ellen szankciókat alkalmazni nem is olyan egyszerü dolog. De mit számít az. Végülis, qui bene amat, bene castigat – aki jól szeret, jól is büntet !
A vezércikk második felét olvasva értjük csak meg igazán, hogy mitöl lett ennyire dühös a mi mondén krónikásunk: a magyar kormány gazdaságpolitikájától! “Egy furcsa nacionalista hitvallást követve, úgy tünik, hogy Orbán úr elhatározta, hogy országa egyedül is ki tud lábalni az öt súlyosan érintö válságból. Visszautasítja, hogy teljesítse azokat a feltételeket, amelyektől az EU és az IMF függövé teszi az országnak nyújtandó segélyt.”
Á, vagy úgy! Nem hajlandó eltürni ezeknek a frankfurti és new yorki uraknak diktátumait? Ugyanazokét, akik éppen most véreztették el Görögországot és most arra készülnek, hogy padlóra küldjék Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát? Értjük már! Az, hogy Orbán úr módszerei kicsit önkényesek, hogy kissé túl sokat foglalkozik a lobogó, a közrend és a vallás kérdéseivel, hogy csak mértékkel kedveli a Köztársaság szót, aminek egyébként éppen most tette ki a szürét az alkotmányából, mindez csak hagyján! De az, hogy nem
hajlandó hajbókolni Draghi úr és Lagarde asszony elött, nem engedi, hogy ezek az eurokraták az orránál fogva vezessék, az már bünös vakság jele. Kell-e még más bizonyíték arra, hogy Orbán úr egy proto-fasiszta? Nem hisz sem a központi bankok függetlenségében, sem a szabad versenyben, sem Van Rompuy úr intelligenciájában, sem Juncker úr becsültességében!
Egy olyan országról van szó, amelyik nagy többséggel megválasztja a nemzeti felemelkedés kormányát, annak reményében, hogy talán kikerülhet abból a válságból, amibe Európa süllyesztette, amelyik ugyancsak nagy töbséggel támogat egy új alkotmányt, ahol a haza, becsület és történelem szavak visszanyerik jelentésüket, amelyik csak úgy mellékesen, egy nagyszerü ötlettöl vezérelve, megszabadul a Köztársaság szótól és a „demokráciának” a sztálini korszakból örökölt színes üveggolyóitól, amely megvédi a nemzetközi pénzintézetekkel és Brüsszel gnómjával szemben a jogait, állampolgárainak munkahelyeit, és gazdaságát.
Mi is ez az ország a Le Monde, a Libération és a mi kiváló polgári sajtónk véleménye szerint? Egy kvázi-diktatúra! S eközben Olaszországra és Görögországra mindenfajta választások nélkül, egyszerü kinevezéssel, kényszerítenek rá új vezetöket, Goldman-Sachs alkalmazottait, közismert gazembereket, férgeslelkü bankárokat, akik közül egyesek saját országuk tönkretételében müködtek közre, és akiket most a piacok és ragadozóik helyeztek oda smasszernek. Ezt minek tartja a Le Monde, a Libération és a velük hasonszörü sajtó? Szabad és demokratikus országoknak! Olyannyira, hogy azt szeretnék, legyen ugyanígy Franciaországban is. Lionel Stoleru úr vajon nem jelentette-e ki jámborul a mút héten a Le Monde hasábjain, hogy a „demokrácia képtelen olyan politikai vezetöket kitermelni és támogatni, akiknek elég bátorságuk lenne a népszerütlen, de feltétlenül szükséges intézkedéseket meghozni.” És hogy a hatalmat olyan „bátor emberek” kezébe kellene adni, mint Camdessus, Trichet, Pascal Lamy vagy Claude Bébéar urak.
Miért ne adnánk közvetlenül Parisot asszony kezébe a hatalmat? (A francia Vállakozók Szövetségének elnöke – a ford.) Magyarország ma az ellenálló Európa szimbóluma. A népek önrendelkezési jogának nevében teszi ezt, akárcsak alig több mint fél évszázada a szabad és büszke élethez való jog nevében. A magyar ellenzék tüntetései, melyeket médiáink oly bökezüen közvetítenek újra és újra, valójában csak keveseket mozgósítanak. A budapesti utca emberének véleménye szerint föleg idöseket, funkcionáriusokat és mindenekelőtt a régi kommunista rezsim híveit. Annak a a rezsimnek híveit, amely csalással, hazugsággal, büntettekkel ragadta magához a hatalmat, amely betiltotta az alkotmányt és mindenfajta demokratikus megnyilvánulást, korlátozta a szakszervezetek müködését; rendörök, hóhérok és gyilkosok rezsimje, amely majdnem egy fél évszázadon keresztül egy véreskezü Köztársaságot kényszerített rá Magyarországra.
E gyalázatos múlt emlékének ördögét akarják kiüzni magyar barátaink azáltal, hogy jóváhagynak egy alkotmányt ami újra elötérbe helyezi identitásuk, nyelvük, területük, szabadságuk szimbólumait.
Talán egy még távolabbi, de nem kevésbé kegyetlen múlt emlékét is le szeretnék rázni: az 1920-as trianoni szerzödését, amelyben a szövetséges hatalmak, és mindenekelött a laicista és republikánus Franciaország igyekezett megbüntetni és megalázni a katolikus és habsburgista Magyarországot, megfosztván azt területének és népességének kétharmadától.
Az európai Unió, tudatlan politikusainak és a telhetetlen bankárokat kiszolgáló funkcionáriusainak csapatával úgy gondolja, hogy útját állhatja a nemzeti emlékezés és újjászületés eme folyamatának. Diktátumokról, büntetésekről és szankciókról álmodoznak. Jobb lenne, ha vigyáznának! Magyarország nem azért lett független a Szovjetúniótól, hogy egy másfajta, jobban álcázott de nem kevésbé zsarnoki birodalom része legyen. Ellen fog állni, és ellenállása másokat is követésre sarkall majd. 1956-ban a francia nép, az akkori vezetöivel dacolva, spontán mód támogatta a budapesti félkelőket. 1956 novemberének estéin a Párizsban összegyűltek emlékeztették a dunai mészárosok francia bűntársait, hogy jó lesz vigyázniuk. Mert Párizsban nem nagyon szeretik azokat, akik a szabad népeket bántalmazzák.
Ma este mindnyájan magyar hazafiak vagyunk!