A BÚZAVIRÁGKÉK SZEMŰ APÁCA
Dél volt. Január. A hó csendesen pilinkélt a magasból. Az egyik bolt előtt szakállas koldus üldögélt. Előtte fatányér, benne néhány pénzdarab. Bedobott egy százast, és csodálkozva figyelte, hogy még a szeme sem rebbent meg szegénynek.
– Ébresztő, nagyapó! – rázta meg a vállát gyanakodva Tóth Jónás. – Megfagysz, ne szunyálj! Gyere, menjünk haza az asszonyhoz – segítette talpra nagy nehezen.
– Haza, asszony – motyogta a szakállas.
– Nincs ennek senkije! – világosította fel Jónást egy jólöltözött úriember. – Mindennap itt lejmol, hogy a fene essen a részeg disznóba!
– Köszönöm az együttérzését. Piha, de szagos vagy!
– Haza, asszony.
– Vidd egy hajléktalanszállásra! – indítványozta egy táskás öregasszony. – Itt van nem messze. Talán befogadják.
A fiatalember elvezette a félig megfagyott csövest a menhelyre.
– Nini, Iccés Lala! – ismerte fel azonnal a menedékhelyi dolgozó. – Hogy ettől már sosem szabadulunk meg! – súgta oda elmerülten tévéző társának.
– Ismerik?
– Mint a rossz pénzt. Remélem, nem akarod nyakunkba varrni ezt a szeszkazánt!
– De hiszen fázik, éhes és a jelek szerint beteg is.
– Plusz részeg, idült alkoholista, úgyhogy nagyon sajnálom, de nincs módunkban elhelyezni a védenced. Tiltja a szabályzat, és ez így is van rendjén, mert mi lenne itt e nélkül?
– Mi lenne?
– Lerókáznák a falakat, összetörnék a székeket, nem utolsósorban meg egymást is. Igaz, Marcikám? – kérdezte a társától.
Az megvetően legyintett.
– Legalább addig maradjon, amíg kialussza a mámorát – kérlelte Jónás a bajuszost. – Nézd, milyen csöndes, békés bácsika! Valahogy nem úgy néz ki, mint aki a feje tetejére akarna fordítani egy menhelyet.
– Bácsika? Még csak 35 éves. De hát a spiritusz… Egy életre elintézte magát, a szerencsétlen! Csak tudnám, honnan van ezeknek pénze piára!
– Próbáld meg a Jézus Szíve otthonban! – sétált közelebb a másik szociális gondozó. – Ott enyhébbek a szabályok.
Jónás oda is elbotorkált a piással.
– Dicsértessék! Hoztam önöknek egy hajléktalant.
– Nagyon kedves magától – köszönte meg hálásan egy keskeny csípőjű, nagy szemű nővérke.
– Haza, asszony – nyújtotta feléje kezét a homi.
– Lázas? – tapogatta meg a homlokát az apáca. – Nem lázas, inkább hideg, akár egy jégszobor. Szegény ember, ennek sem lehet a tél a kedvenc évszaka.
– Akkor itt hagyhatom?
– Nos… A bácsi kissé benyakalt. De nem is ez a bökkenő. Mi mindenkit befogadunk, mert az Úr előtt minden ember egyenlő. Csupán az a probléma, hogy egyetlen szabad ágyunk sincs.
– Matracuk? Ha nincs ló, a szamár is megfelel.
– Jöjjön! Kukkantson ide, hadd lássa, hogy állunk – vezette ki a folyósora Tóth Jónást.
A fiatalember megindultan futott végig tekintetével az ideiglenesen elhelyezett ágyakon. Mindegyiken ült vagy feküdt egy-két gyűrött arcú, toprongyos pária. Fiatalok, öregek, hja, a nyomor nem válogat!
– Ha az önkormányzat ezt láthatná!
– Tessék?
– Semmi, nem érdekes! Csak úgy morfondírozok magamban. Gyere, Iccés, kívül tágasabb!
– Isten legyen magukkal! Kérem, jöjjenek vissza úgy egy hét múlva. Most még nagy a hideg odakint, de amint enyhül az idő, egyre több ágy szabadul fel az otthonban.
– Hallod, Iccés? Egy hét múlva neked is lesz egy ágyacskád. Föltéve, hogy addig nem fagyunk meg valahol.
– Miért, magának sincs lakása? – hökkent meg a fiatal, búzavirágkék szemű nővérke.
– Egyelőre van, még dolgozom is, de hogy meddig, ez itt a nagy kérdés.
– Hát hol dolgozik? Bocsánat, nem rám tartozik.
– Kőműves vagyok, csak kőműves. Nem mintha szégyellném, de épp itt van a kutya elásva. Nyáron túl sokat, télen túl keveset dolgozunk. Na és persze ennek arányában is keresek. De hát mit csináljak, ha nem találok jobb munkát.
– Ahol?
– Folyamatosan dolgoznak, nem jár annyi piszokkal, és az agyam se rozsdásodik be teljesen. Isten vele, akkor egy hét múlva!
– Érettségije van?
Jónás keze megállt a kilincsen.
– Mert? Tud valami munkát, vagy csak úgy kérdezi?
– És ha tudok? – mosolygott Jónásra a búzavirágkék szemű apáca. – Igaz, nem könnyű munka, azért olyan rettentő nehéz sem. Emellett tiszta, helyesebben tisztább, mint a magáé, és ami a lényeg: abszolút mindegy, eső vagy hó esik, a fizetését ettől függetlenül mindig hiánytalanul megkapja.
– Ez az! – derült jókedvre a kőműves. – Pont ilyen munkát keresek! Nővérke, áldja meg az ég ezért a jó hírért!
– Várjon, még ne örüljön, ugyanis a fizetés nem éppen bankári. Talán még a magáénál is kevesebb. De ha így is vállalja, szívesen beprotezsálom a főnökasszonynál.
– Kösz! Aztán hol dolgoznék? Irodában, kft-nél, ügynökként…?
– Itt, nálunk, a Jézus szíve menhelyen.
– Iiit? – nézett körül a szobában, mintha most látná először. – De nővérke, mit tudnék én egy ilyen helyen csinálni?
– Ellenőrzi a gázt, villanyt, rendben tartja az udvart, gondozza a kertünket…
– Egyszóval csicskásra, bocs, mindenesre van szükségük.
– Nevezzük inkább karbantartónak. De vállalhat szociális munkát is, ha érdeklődne ez iránt. Erre ugyan még nincs státusunk, ráadásul diplomás munkakör. Ezzel szemben, ha tovább tanulna, a Máltai Szeretetszolgálat biztosan segítene ebben, ha igényli.
– Kösz, nagyon kedvesek. Nincs kizárva, hogy holnap ismét eljövök. Addig alszom egyet rá.
– Viszontlátásra! – kísérte ki udvariasan az apáca. – A bácsika? Vele mi lesz, ha nem haragszik? Ugye, nem hagyja kinn ilyen ítéletidőben?
– Haza, asszony.
– Jó kérdés. Maga például hol hagyná? – vakarta meg a fejét Tóth Jónás.
Tetszett neki az apáca. Olyan szelíd, jószívű, és a szemei… ! Életében még nem látott ilyen gyönyörű búzavirágkék szemeket!
– Én? Én bizony magamhoz venném a bácsikát. No, nem örökre, csak amíg sikerülne elhelyezni valahol.
– Akkor én is azt teszem! – esett le egy kő a fiú szívéről. – Menjünk haza, nagyapó!
Otthon bekapcsolta a gázt, majd bebaktattak a konyhába.
– Csüccs, ide az asztalhoz! Bizonyára éhes vagy.
Gyorsan megsütött egy darab szalonnát, azzal visszasietett a torzonborz vendéghez. Hanem az már az asztalra borulva hortyogott. Felébressze? Nem, többet használ most itt egy jó szundi. Lefektette egy díványra, és békésen átaludták az éjszakát. Amint reggel felébredt, kíváncsian tekintett az ágy felé. De már senki sem aludt a díványon. Világos: dobbantott az atyafi. Körülnézett, mit csórt el, merthogy elcsórt, az ezer százalék. És az ördögbe, még meg is érdemli, mert semmit sem okult a múltkori esetből, amikor hasonló körülmények közt fújták meg a mobilját. A fürdőszoba előtt vízcsobogásra lett figyelmes. Hűha, nyitva felejtette a vízcsapot! Tévedett: a fürdőkádban tisztálkodott valaki.
– Maga kicsoda? – bámult a rövid hajú, borotvált arcú alakra.
– És maga? Vagyis bocsánat, nyilván a háziúr.
– Nyilván, de a fenébe, mit keres a kádamban?
– Fürdök, kérem tisztelettel. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, ha már úgyis itt vagyok. Zavarja?
– Nem zavar, kivéve az, hogy nem értem, miként jutott be a házamba, továbbá kicsoda és egyáltalán mit óhajt?
– Érdekes! Pont ezt akartam én is kérdezni.
– Várjunk csak! – vette szemügyre figyelmesebben a vendégét. – Én magát ismerem. Mondja, nem volt magának szakálla?
– Dehogynem. Épp az előbb nyestem le.
– A haját is?
– Miért ne! Gondoltam, ha már itt vagyok…
– Maga nem emlékszik rám?
– Őszinte legyek? Nem nagyon.
– Elképesztő! Ennyire bepiált?
– Tudja mit? Térjünk a lényegre: kit kell kinyírni? Most mit hallgat? Gondolom, nem azért gyűjtött be, hogy istápoljon egy otthontalan alkoholistát.
– Puff, ezt jól kiválasztottam magamnak! – bosszankodott a fiatalember. – Megfürdött?
– Meg. Köszi, nagyon fincsi volt. Nincs véletlenül egy kis tintája?
– Eltalálta! Na, öltözzön fel, és tűnjön el a házamból!
A férfi értetlenül sandított a fiúra. Ennek ellenére semmit sem kérdezett. Már réges-rég megtanulta, milyen sokszínű világba pottyantotta őt a teremtő. Egyik ember ilyen, a másik olyan, és mindnek van valami bogara.
– Nem akarom bírálni, csak úgy kíváncsiságból kérdezem, maga valóban bárkit kicsinál, aki megfizeti?
– De uram! – sértődött meg a homi. – Minek néz maga, már megbocsásson! Elismerem, hogy csavargok, kéregetek stb., de attól még egy légynek sem tudnék ártani.
– Csak az embernek, ugyanis épp az imént kérdezte...
– Kérdezni egy, megtenni kettő, kisfőnök. Örvendek, hogy megismerhettem. Adja át kézcsókom a kedves mamának!
– Furcsa ember maga, nagyapó! – olvadt le Jónásról lassan a jégkéreg. – Menjünk a konyhába, mert már korog a gyomrom az éhségtől.
Összeütött egy kis reggelit, közben kifaggatta a vendégét.
– Elmesélné nekem, hogy került az utcára?
– A megszokott ábra, nincs benne semmi érdekes. Csődbe ment a cég, a többi jött magától: leépítés, munkanélküliség.
– Hol dolgozott?
– Nem mindegy? Lapátra tettek, azzal mehettem új állást keresni.
– És? Nem talált?
– Dehogynem: kukás lettem, kisfőnök. Én, Ábrányi Olivér, az ismert… Mindegy, mellékes!
– A munka nem szégyen, hát még, ha ettől függ a kenyerünk.
– Nem, persze, hogy nem. Azért az sem éppen mellékes, milyen az a munka, ugyebár. Vehetek még abból a fincsi narancsból?
– Parancsoljon! Kérem, folytassa, mert egyelőre még mindig nem értem, miért került az utcára!
– Nem volna jobb, ha inkább közölné, valójában mit akar? Vagy ezt már kérdeztem?
– Hát segíteni magán, nem látja?
– Csak úgy, semmiért? – hitetlenkedett a csőlakó.
– Csak úgy, semmiért. És ha én segítek valakin, arról, már elnézést, tudni szeretném, kicsoda.
– Jó, tegyük fel, hogy elhiszem – törölte meg a száját az asztalkendőben. – De csak és csakis akkor segíthet, ha tudja rólam, ki vagyok?
– Nézze, ha nehezére esik, hallgasson! Ez nem feltétel, csupán érdekelt volna, mihez ért, hány éves… De igaza van, mellőzzük! – hallgatott el egy pillanatra Tóth Jónás. – Tekintettel a hidegre, úgy döntöttem, befogadom a házamba, ahol mindaddig maradhat, míg megürül egy ágy valamelyik szálláson.
A férfi nem hitt a fülének.
– Maga folyton meglep, kisfőnök. Nem fél attól, hogy bepiszkítom a szobáját? Tán még meg is lopom, volt már példa erre is. Másrészt mit szól ehhez a kedves papája? Én nem hiszem, hogy ennek olyan nagyon örülne, sőt, tuti, hogy csöppet sem lelkesedik az ötletért.
– Ő nem számít. Itt én vagyok a gazda, Ábrányi úr. Hely van, rendezkedjék csak be nyugodtan. Egy feltétellel: ha befejezi a nyakalást.
– Befejezem! – vágta rá gondolkodás nélkül a hajléktalan. – És köszönöm! – ragadta meg a fiú kezét hálásan. – Maga nagyon-nagyon jó ember!
– Nincs mit! Bár mindenki így tenne! Akkor nem volna ennyi eltévedt, szegény bárány a világon.
– Egy hívő, vigyázzunk, ezekkel kesztyűs kézzel kell bánni! – gondolta. – Milyen igaza van! Isten fizesse meg a jóságát! Remélem, nem voltam túl agresszív, amikor felszedett.
– Nem. Nem is vezet az jóra, Ábrány úr, mert aki kővel hajigál, azt biztosan nem dobják vissza kenyérrel. Most elmegyek. Van egy kis dolgom a városban.
Ugyanis még az éjjel úgy döntött, elfogadja az apáca ajánlatát. És ebben nem kis szerepet játszott maga az apáca, akinek meleg, tiszta tekintetét még most is magán érezte. De mit csináljon a piással? – tolakodott fel a fiúban egyből a nagy kérdés. – Konkrétan: mi a biztosíték arra, hogy nem rabolja ki azonnal, amint kiteszi a lábát a szobából?
– Elkísérhetem?
– Hogyne, jöjjön csak! – vörösödött el, amiért ennyire bizalmatlan és kishitű. – Így mindjárt kéznél lesz, ha megürült az az ágyacska.
Az apáca örömmel üdvözölte Tóth Jónást, bemutatta a főnökasszonynak, aki hosszan elbeszélgetett a fiúval.
– Maga derék ember, úgy látom. Helyén van a szíve is, esze is, ezért máris megkérdem, nem tudna elszállásolni még egy személyt éjjelre?
– Mé…még egy személyt? Kicsodát?
– Jöjjön közelebb, Csenger úr!
A sarokban sebhelyes arcú, köpcös alak ücsörgött. A főnökasszony szavára felkapta a fejét, és odabattyogott az asztalhoz.
– Nos, mit szól hozzá, beveszi? Ne ijedjen meg, csak egy-két éjjelre.
– Nem, nem! – hadonászott aggodalmasan Ábrányi úr.
– Maga kicsoda? – meredt rá a főnökasszony.
– Egy másik hajléktalan. Innen, önöktől vettem át, miután őt sem tudták elhelyezni – felelte Ábrányi helyett Tóth Jónás.
– Szép, csak így tovább, fiatalember! Így persze már nem számíthatunk magára. Csenger úr, sajnálom, de egyelőre semmit sem tehetünk.
– Pá! – vigyorgott Ábrányi kárörvendően.
– Te szemétláda!
– Maguk ismerik egymást? Különben mindegy. Akár ismerik, akár nem, legalább nálunk beszélhetne udvariasabban is, egyebekben is úgy vélem, egyetlen ember sem acsarkodhat így egymásra. A biblia… Olvassák maguk egyáltalán a bibliát?
– Természetesen – válaszolta egyszerre Ábrányi és a sebhelyes.
– El tudom képzelni. Akkor fiatalember adja be a felmondását, utána jelentkezzék sürgősen a Jézus Szíve szálláson.
– Igenis, még ma felmondok, és… és Csenger miatt se tessék ám aggódni! Miután se anyám, se apám, elfér ő is a házamban – mosolygott a fiú a leányra. – Mostanában borzasztó hideg van, és nem venném a lelkemre, ha miattam fagyna meg az utcán valaki.
Az apáca visszamosolygott Jónásra, s mindketten úgy érezték, lélekben máris egymáshoz tartoznak. A főnökasszony, idősebb, apró termetű apáca, odatipegett a fiúhoz, és megsimogatta Tóth arcát.
– Szegény gyermekem, magának sem lehet könnyű élete. De ne féljen, mi itt olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád, és csakis öntől függ, elfogad-e ön is bennünket.
– Khm! – köhintett Ábrányi. – Szólhatok?
– Tessék, mi a baj, gyermekem?
– Lehet, hogy most rossz fiúnak tartanak, de kötelességemnek érzem közölni, hogy ez a Csenger notórius bajkeverő. Az, hogy borissza, még megjárja, de emellett zsebes is. Aztán nézzék csak meg a pónemét, azok a vágások mind kés és bicska nyomai. Zsebes, bicskás, füvet szív…Summa summarum, én biza kétszer is meggondolnám, befogadjam-e a házamba – nézett egyenesen a Jónás szemébe.
– Majd megbeszéljük odakinn. Főnökasszony, nővérke, holnap reggel hatkor itt leszek.
– A kurva anyádat, most megkapod a magadét! – támadt Ábrányinak az utcán a sebhelyes.
– Menj a fenébe! Semmi közöm hozzád, te őstulok.
– Nyugalom, emberek! Én nem tudom, mi bajuk van egymással, de ha így folytatják, egyiket sem fogadom magamhoz. Nem értem, komolyan nem értem önöket. Éheznek, rongyosak, legtöbbjüket lenézik, mert lenézik, mire maguk egymásra rontanak. Mint két kakas, nem: farkas a farkasnak, ahelyett, hogy testvérként segítenének egymáson.
Ábrányi és Csenger elkomorulva hallgattak.
– Na látják! Most pedig, kérem, fogjanak kezet, és béküljenek ki, uraim! – tette össze a kezüket Tóth Jónás. – Nem hivatkozom sem istenre, sem a szentírásra, mert akkor lehet, hogy rögtön felhúzzák a nyúlcipőt, de biztosítom magukat, ez a legokosabb, amit ilyen helyzetben tehetnek.
– Zavarok? – bukkan fel előttük váratlanul egy hosszú hajú tinédzser. – Adna egy autogramot, szerkesztő úr?
– Szívesen! Tessék! – firkantotta alá a nevét Ábrányi. – Meg van elégedve, barátom?
– Köszi, várjuk a legújabb verseit. Addig is jó munkát és boldog újévet! – viharzott el a legényke vidáman.
– Ezt nevezem! Maga költő, Ábrányi úr?
– Az lennék, voltam, egyre megy, mert ki olvas ma már verseket?
– Például én, meg az a szimpatikus olvasó. És maga ezt szégyellte, amikor eddigi munkája felől faggattam?
– Nessun maggior dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria. (Dante: Isteni Színjáték)
– Hoppá! Maga latinul is tud?
– Ez olaszul van: nincs nagyobb fájdalom, mint boldog időkre emlékezni a nyomorban.
– Gyönyörű gondolat, és igaz is.