Kérdések
Füttyös és Rezső nagy ovációval fogadták. Csupán Jancsi hiányzott.
– Már nem dolgozik itt – világosította fel Fuchs mester.
– Hanem?
– Eladó a Praktiker plazában.
Jellemző! Azért szólhatott volna, utóvégre barátok! Úgy dél körül rájuk dudált egy motorbicikli a ház előtt. Na és ki vezette? Fuchs Jancsi, ki is lehetett volna más.
– Beszélhetnék vele, mester úr?
– Csak röviden, fiam, röviden – adta meg az engedélyt a kőműves. – Ez itt egy munkahely, nem érünk rá csevegni.
– Szia, Jancsikám! Milyen a munka a plazában?
– Bocsáss meg, hogy nem szóltam. Épp azért ugrottam ide, hogy ezt közöljem. Te? Visszakaptad az emlékezeted, amióta elváltunk?
– Részben, csak az a probléma… Á, nem akarlak vele untatni!
– Oké, majd estefelé elmondod. Otthon, nálad, mert még ma meglátogatlak. Addig vigyázz a bácsimmal, nehogy megint átverjen – kiáltotta oda Jancsi Jónásnak, és szokás szerint elrobogott. – Na, halljuk, mi az a probléma! – kérdezte, amikor ígérete szerint újra felbukkant.
– Találkoztam Jézus Krisztussal.
Fuchs Jancsi kimeredt szemmel rogyott egy fotelbe.
– Ör…örvendek. Ezt nevezem megtiszteltetésnek!
– Ej, nem úgy gondoltam! Ez… ez csak egy álom volt, de olyan különös, hogy még most sem megy ki a fejemből.
Jancsiból kirobbant a nevetés.
– Becsszó, már kezdtem azt hinni, hogy nemcsak a memóriád, egy kereked is hiányzik.
– Hiányzik neked – nyúlt el Jónás egy másik fotelben. – Igaz, hogy néha furcsán érzem magamat…
– Milyen furcsán? – figyelt fel Jancsi megint a fiúra.
– Hosszú.
– Oké! Akkor, szia, vigyázz magadra!
– Már mész? Azt hittem, érdekel.
– Micsoda?
– Az álmom, Jézus, meg amit érzek, mióta ráestem a fejemre.
Az áldóját, ez tényleg megbuggyant!
– Épp ezt akartam megtudni. De ha olyan hosszú, halasszuk máskorra!
– Sietsz? Persze a csajok…! Per pillanat melyik nőcit fírolod?
– Mondod, vagy nem mondod?
– Az utóbbi időben olyan furcsán érzem magamat.
– Jaj, ne kezd megint elölről! Konkrétabban?
– Okosnak, erősnek. Mintha valami köd szállt volna fel az agyamról, és amit eddig nem értettem, azon egyből átlátok.
– Az embereken is? – vihorászott Fuchs Jancsi. – Sorry, csak vicceltem.
– Is.
– Na, ne hintáztass? Akkor találd ki gyorsan, mire gondolok!
– Konkrétan nem tudom, mert csak az aureoládat észlelem, tudod azt a fénygyűrűt, ami kisugárzik belőlünk.
– Sugárzik a nagyanyád, vagyis… Várjál csak! Mintha, igen, mintha hallottam volna ezekről. Ez olyan… izé… érzelmi kisugárzás, ha jól értem.
– Nagyjából: keserűség, öröm, fájdalom. Mindent meg-, sőt átérzek anélkül, hogy egyetlen szót mondanál.
– Vagy úgy! Hát megesik. Én nem látok ebben semmi szokatlant, mert már velem is előfordult. De térjünk vissza Jézusra! Te valóban vele beszéltél?
A fiatalember elmesélte, mit álmodott.
– Érdekes álom, de csak álom, semmi több. Ami pedig azt a kisugárzást illeti… Nem állítom, hogy hülyeség, de azt sem, hogy különösebben figyelj rá! Kisugárzás, aureola? Nem ez a lényeg, barátom, hanem az, amit megfoghatunk.
– Például?
– Ez – kapta ki Jancsika pénztárcáját a zsebéből. – Meg egy csajszi ciciit – tette hozzá kacsintva.
– Lehet. Meglehet, hogy igazad van – bizonytalanodott el Tóth Jónás. – Mindenesetre köszi a tippedet.
Egy késő tavaszi délután fáradtan bandukolt haza a munkából. Mivel nagyon szomjas volt, beugrott egy fröccsre valamelyik ivóba. Az egyik asztalnál kidülledt szemű férfi iddogált.
– Adj egy csókot, punci! – kiáltott a szemben ülő erősen kisminkelt nőcskére.
A nő, olyan 50 éves lehetett, mosolyogva hajolt a szájához.
– Jól van, baszd meg, most mutasd meg a dudáid!
– Majd otthon, szépfiú. Fizesd ki a konyakot, és rajtoljunk! Vagy… meggondoltad magadat?
– Ácsi, itt akarom, vagy nyald ki a seggemet!
– Tényleg, mutasd meg! – röhögött fel egy öreg a másik asztalnál.
– Megáll az eszem! Egy ilyen vén kurvát akar ez megdugni? – hápogott Jónás mellett egy kurtanyakú törzsvendég.
– Én adok egy százast, ha megteszed – ajánlotta egy csorbafogú tinédzser.
– Én is. Ha a bugyiját is leveszi – gúnyolódott egy másik, ugyancsak könnyűvérű pillangó.
A nő kérdően nézett a férfira.
– Felőlem! – hörpintette ki a dülledt szemű a poharát. – De mivel velem vagy, a felét nekem passzolod. Na, mi lesz, vetkőzöl, vagy nem vetkőzöl?
– Hogyne, csak nem az én pubomban – avatkozott közbe a tulaj. – Tessék a számla! Fizessék ki, és jó estét!
Fizettek és leléptek Tóth Jónással a nyomukban.
– Haragszol? – simogatta meg a férfit a nő odakint.
A dülledt szemű bosszúsan lökött egyet az öregedő „széplányon”.
– Menj a kurva anyádba! – köpött utána, és dülöngélve odébbállt.
Tóth Jónás szánakozva sietett a pocsolyába tenyerelt nőcskéhez, felsegítette, és letörölte a sarat az arcáról.
– Hagyj békén! Gyűlöllek! Minden férfit gyűlölök! – tolta el a nő sziszegve magától.
A fiatalember szívébe belenyilallt a fájdalom.
– Kérem, tessék megnyugodni! Én csak segíteni szeretnék.
Az öregedő nő gyanakodva sandított Jónásra.
– Igazán? Akkor adj egy ezrest, fiacskám!
– Ha lenne, szívesen, de mivel nincs…
– Menj a fészkes fenébe!
– Esetleg megkínálhatnám egy vacsival.
– Szóval mégis van. Ötezer.
– Mi ötezer?
– A taksa egy dugásért.
– Bocsánat, fé… félre tetszett érteni – pirult el a kőműves. – Viszontlátásra, és, ha elfogad tőlem egy tanácsot, máskor nézze meg jobban, kivel köt… üzletet. Sőt: egyáltalán ne kössön! – nézett mélyen a prostituált szemébe.
– Hű, de bölcs vagy, kiscsibém! – húzott ki a nő retiküljéből egy zsebtükröt. – Csak lennél a helyemben, biztos te is másképp csipognál. Még egy százasod sincs, hallod-e? – húzta szét a blúzát csábítóan a melléről.
– Oké, jöjjön! – karolt belé a jószívű fiatalember, és elvezette a házába. – Tessék helyet foglalni! Nem oda, az asztalhoz! Nyilván éhes. Javítson ki, ha tévedek.
– Nem tévedsz.
Legalábbis azóta, hogy senki sem akarja megdugni – sóhajtott fel az öreglány. Hiába, az öregség...!
– Parancsoljon, mit hozhatok?
– Lehetőleg főtt ételt: levest, krumplit, tésztát, effélét – nyalta meg a szája szélét sóváran.
– Sajnos csak hideget hozhatok. Hacsak egy rántottát nem tetszik csinálni.
– De tetszik, hozz ide gyorsan pár tojást!
Megsütötték a rántottát, majd elbúcsúztak egymástól.
– Isten áldja meg a jóságod!
Jónás lelki fájdalma elégedettséggé alakult.
– Sok szerencsét! – nyomott a nő kezébe egy élelmiszerrel tömött tasakot. – Kis utánpótlás otthonra. Remélem, ha a sors ismét összehozz bennünket, már egy tipp-topp irodában tetszik dolgozni – villant a fiú eszébe, mire kérte őt Jézus Krisztus: figyelmeztesd a népedet, jó lesz végre megállni, tanítsd őket, prédikálj, még mielőtt saját vesztetekbe rohantok.
Szép szavak, de ki képes rá, amikor mindenütt azt látja, hogy senkire sem hallgatnak, legyen az politikus, lelkipásztor vagy tanító. Gyakran még akkor sem, ha netalán igazat is mondanak. Ettől függetlenül ki veszi jónéven, ha kioktatja őt valaki.
– Irodában? Hogyne: egy mocskos kukatelepen. Már ha egyáltalán felvesznek. Egy három diplomás segédmunkás mellé… segédnek.
Keserű szavak, ráadásul igazak, amit már a saját bőrén is tapasztalt – kedvetlenedett el újra Tóth Jónás.
– Elhiszem, de amit jelenleg te csinálsz, azért ennél jóval…
Mocskosabb mesterség, akarta mondani, de aztán inkább lenyelte. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Különben sem az ő tiszte, hogy megbélyegezzen másokat. Ja, de akkor hogy tegyen eleget annak a parancsnak, miszerint neki prédikálnia kellene? Még akkor is ez a kérdés feszegette, kínozta, amikor már senki sem volt a szobában. Valószínűleg sehogy sem tesz eleget. Bolond is lenne, miután jótette helyébe ilyen csúful meglopták! – zárta le a vitát megrökönyödve magában, miután felfedezte, hogy az utcanő egy óvatlan pillanatban még a mobiltelefonját is ellopta.
Ezután hónapokig nem foglalkozott a témával, s talán el is felejtette volna az egészet, ha egy fantasztikus álom ismét fel nem kavarja. Épp az utcán lötyögött – mármint álmában –, amikor megerősödött a szél, és az emberek elkezdtek futni az utcákon.
– Hé, mi van, hova rohantok? – ragadott karon egy menekülő gyerkőcöt.
– Engedj, hát nem látod? Jön a vihar, menekülj!
Tél volt, hasonló ahhoz, ami akkoriban zúdult a városra. Csak sokkal fagyosabb, és a város is más: nagyobb, ridegebb, mint amilyennek ismerte. Riadtan csöngetett be egy-két lépcsőház ajtaján, csakhogy hiába, nem nyitottak ajtót ott se embernek, se istennek. És a szél egyre vadabbul fújt, süvöltött. Talán neki is csapta volna egy háztömbnek, ha nem bújik egy utcai csatornába, mint a patkányok. Amint elvonult a vihar, félig megfagyva kecmergett elő az aknából, és elszörnyedve tekintett végig az utcán, házakon. Sok kémény összedőlt, az úton cserepek, derékba tört fák és emberek feküdtek.
– Jaj! – sikoltotta el magát, és… felébredt.
Ekkor jött rá, hogy csak álmodott. Hanem az átélt emlékek napközben tovább kísérték. Vajon mit jelenthet ez az apokaliptikus vízió, merthogy jelent, azt világosan érezte. Este éjfélig forgolódott az ágyában. Nem mert elaludni, nehogy újból hasonlókat álmodjék. Amint mégis elszunnyadt, máris ugyanott sétált, mint legutóbb. Csak most nem fagy-, hanem hőhullámok söpörtek át a városon. Járókellő, közlekedési eszköz sehol, mintha egy kísértetvárosban kószálna.
– Halló! Valaki!
Te jó ég, mindjárt lángra gyúl! Levegő után kapkodva pillantott a magasba, ahol a nap egyre tüzesebben ragyogott. El szeretett volna szaladni, de a lába beleragadt az aszfaltba, mely teljesen meglágyult az irtózatos melegben.
– Uram, mivel vétkeztem, amiért így haragszol rám!
Egyszerre elborult az ég, és romba dőlt városok, olvadó jéghegyek, égő mezők képsora villan fel az égbolton.
– Iszonyú! De hol vannak az emberek... ? Én itt sem látok egyetlen élő lelket sem.
– Mert meghaltak! – dördült le egy hang felülről.
– És te hagytad? Istenem, miért nem tettél semmit ellene? – törölte ki szeméből a könnyeit.
– Nem vagyok Isten, csak egy pici porszem az angyalok közt. De ugyanezt kérdezhetném én is ám: mi tettél te a földön e célból?
– Semmit! – röhögött rájuk egy fekete felhőről Lucifer. – Apróbb porszem ez még nálad is.
– Apage, Satanas! Távozz tőlem, Sátán! Te pedig menj békével, és gondolkozz el azon, amit, kérdeztem – búcsúzott el az angyal Jónástól.
– Mit gondolkozz! Nem gondolkozom én egy percig sem! – mérgelődött, amikor felébredt. – Legfeljebb azon, melyik pszichiáterrel vizsgáltassam meg magamat.
El is indult az egyikhez, aztán inkább bevásárolt a városban. Naná, egy orvosi vizsgálat sem ingyenes, márpedig egy kőműves tavaszig alig keres valamit. Máskülönben egy agykontrollon már átesett, és semmiféle abnormitást nem észleltek. Amit pedig egy pszichiáter mondana, azt ő is kezdi pedzeni. Túl gyakran forgatja a Bibliát, ez a baj, ahelyett, hogy a jelen kérdésein tűnődne. Például egy normális álláson, ahol nem kell folyton attól félnie, hogy már megint hull a hó odakünn.
(Folytatás jövő vasárnap)