A szuperhősök az első kétezres évtizedben meghódították a nagyvásznat. Már nincs nyári szezon képregény adaptáció nélkül. Az amerikai modern mitológiák hősei a negyvenes évektől kezdték meg diadalútjukat, akik a mai napig adnak példát az ifjúságnak, akár a vékonyka füzetek oldalain, akár rajzfilmeken, filmeken. Már a hatvanas évekre kezdet kialakulni egyfajta távolságtartás a héroszokkal szemben, ugyanis a szuperemberek annyira tökéletesek, sebezhetetlenek voltak, hogy a rózsaszín fellegekből ébredező amerikai társadalom egyre nehezebben tudott azonosulni a legyőzhetetlen karakterekkel. Igaz ott volt Batman, akinek semmi különleges erő nem adatot meg, de annyira kőgazdag volt a figura, hogy egy átlag amerikai kölyök nehezen látta megvalósíthatónak Bruce Wayne életmódját. Aztán jött Stan Lee és az ifjú Marvel kiadó, akik meghallották az egyre nagyobb realizmusért kiáltó hangokat, s habár továbbra is mérhetetlen hatalmat adtak hőseik kezébe, hétköznapi problémákkal való küzdelmeiket majdhogynem fele annyira kiemelték, mint a bűnözők elkalapálását. Vagy az iskola és a szegénység mindennapi problémai szakadtak a nyakukba (Pókember), vagy a család egyben tartása állított fel nehézséget (Fantasztikus Négyes), vagy pedig a másság taszította őket a társadalom küszöbére (X-men). A Marvel receptnek a mai napig ez a legfontosabb hozzávalója. Azt, hogy valóban a hétköznapi embert tegye meg főszereplőnek egy képregény, a kilencvenes években elszaporodó független kiadók kezdték bevállalni.
Ez a növekvő realitásigény ütötte fel a fejét a szuperhős filmek tömegében is, amik azt vizsgálják, milyen lenne a világ, ha valóban maszkot húzna néhány polgártárs. Ebből, úgy tűnik, kétféle vizsgálódási típus van eddig filmen: az egyik az, amelyik valós történelmi helyzetbe helyezi a héroszokat, például a Watchmen a Nixon érába, az X-Men: Az elsők a kubai rakétaválságba. Ezeknél inkább az a kérdés vetődik fel, változott volna-e a történelem, ha félistenek avatkoznak az emberi eseményekbe. A második típus a maszkos szomszéd alaphelyzet, ami jóval földhözragadtabb, nem ad szupererőket a hősöknek, és az a kérdés merül fel, hogy ha képregényen lassan száz éve állnak ki az igazságért köpenyes igazságosztók, akkor a valóságban miért nem történt még meg? Ezeknek a hősei mind alsó rétegből érkező, átlagos alakok, van köztük szellemi fogyatékos hajléktalan (Defendor), csonka családban élő diák (Ha/ver), vagy önmegvalósításban kudarcot vallott konyhai munkás (Super)
James Gunn ez utóbbi figurával teszi minden eddiginél hétköznapivá a szuperhős létet. Kezdve azzal, hogy a főhős Frank D’Arbo (Rainn Wilson) és későbbi társa Libby (Ellen Page) éppolyan kulturális közegben szocializálódnak, mint a mai amerikai fiatalok. Frank esténként fals keresztény ideológiával átitatott szuperhős sorozatot néz, ahol a gyerekekbe a prüdéria csíráját vetik el. Mivel a Szent Bosszúálló az egy-egy normakihágást megtestesítő ördöggel küzd meg epizódonként. Miközben egy másik csatornára átkapcsolva, ezzel egy időben, egy hentai rajzfilm kellős közepén, egy japán rajzhölgyet egy csápos polip erőszakol meg. Eleve ez a probléma régóta rajzfilmes körök kiapadhatatlan témája: az animációs filmek csak gyerekeknek vannak, vagy ha nem ki az a félresiklott felnőtt, aki még mindig mesefigurákat néz? Egyébként mellesleg megjegyzendő, hogy több képregény-fogyasztó harminc, negyvenéves ember tartja fenn a piacot, mint mai fiatal. Mindeközben Libby egy képregény boltban dolgozik; jobban ismeri a szuperhősök életrajzát és univerzumát, mint a saját történelmét. Mindkét figurának ennek köszönhetően ferdült realitásérzéke van.
Maga a környezet éppolyan szürke és átlagos, mint a mai valóság. Mindenki dolgozik, iskolába jár, nincsenek szuper gonoszok, vagy világvége hangulat. Az emberek gorombák néha és udvariatlanok, de inkább elidegenedettek egymással mintsem erőszakosak. A főhős is így áll feleségével. Hétköznapi életét kényelmessé teszi, hogy mellette áll élete társa, de csak egyfajta normalitást biztosít. Emellett még egy dolgot tart élete legfontosabb eseményének: útbaigazított egy bűnözőt hajkurászó rendőrt. Ebből a mindennapos szürkeségből zökkenti ki, az a tény, hogy felesége (Liv Tyler) az eseménytelen hétköznapokból a drogokba menekült, és meglógott egy kábítószer kereskedő fickóval (Kevin Bacon), aki Frankkel szemben így definiálja magát: „Én – kibaszott – érdekes vagyok!” A konyhamester nem tudja feldolgozni az őt ért igazságtalanságot, és ekkor egy szürreális képsorban, az őt szocializáló média megtermékenyíti benne a megoldást: szuperhős gúnyát kell öltenie, hogy feleségét visszahódítsa. Ehhez pedig találnia kell egy szakértőt, a képregény-boltban dolgozó Libbyt.
A rendező hamis elvárásokat épít fel a nézőben. Eleve az Office című vígjátéksorozat egyik sztárja tetszeleg a címszerepben, és eleinte komikus helyzeteket vázol fel a képernyőn. Azonban fokozatosan sokkolni kezdi nézőit. Minden igazságosztónak kell egy fegyver, s Frank egy nevetségesnek ható tárgyat választ: egy pirosra festett súlyos csavarkulcsot. Azonban amikor megfenyít egy sorban tolakodó embert, a vígjátékokban várható koppanás és apró fejfájás helyet, szétnyíló és vérző koponyát látunk. Azt, ami valójában megesne egy ilyen helyzetben. A maszk arctalanságába burkolózó Libby például kishíján megöl egy srácot aki megsértette őt az iskolában. Az új személyiség tehát nem az erkölcsi hatalmat adja a főszereplők kezébe, hanem felszabadítja bennük az addig felgyűlt agressziót. Az addig komikusnak tűnő figurák így egyik percről a másikra átértelmeződnek, és mint a popkultúrától deformálódott egyénekként jelennek meg. Közben a kínált szuperhős lét küzd a bigott katolikus neveltetéssel a főszereplőben. Ennek legerősebb példája az a jelenet, amikor a szexi szuperhős gúnyába bújt tinilány megpróbálja elcsábítani az időközben Crimson Boltként tevékenykedő hőst. Közben a nagyon is hús vér karaktereket egyensúlyozza a film némi képregényes vizuális kóddal, mint a kiírásban megjelenő hangeffektusok, vagy a képregény kockákba zárt képek stb.
Azonban a várttal ellentétben őrületbe torkolló thrillerré válik a film, és az erőszak megállíthatatlan erőszakot szül. James Gunn, nem akarja átvágni a közönséget, s kimondja, ha valaki a képregények világában felépített hamis morál szerint akar élni, annak a valóságban előbb utóbb egy puska lerobbantja a fejét. Ezért egyrészt olyan helyzetet teremt a történetben, hogy simán el tudunk képzelni egy ilyen esetet bármelyik híradásban, valamint magát a nézőt szembesíti kulturális elvárásaival, s így tud minden eddiginél reálisabb képet festeni a témáról. A rendező valóságosan gyomron vágja a nézőjét, hogy az a főhőssel egyetemben felocsúdjon, s meglássa azt ami igazából fontos a valóságban. Ahogy maga a film fogalmaz, értékelje azt, ami a képregény-kockák közötti üres térben játszódik: magát az életet.
Super – amerikai, 2010. Rendezte és írta: James Gunn. Kép: Steve Gainer. Zene: Tyler Bates. Szereplők: Rainn Wilson (Frank), Ellen Page (Libby), Liv Tyler (Sarah), Kevin Bacon (Jaques). Gyártó: This Is That Productions, Ambush Entertainment, Crimson Bolt. 96 perc.