Szőts István filmjeit jellemzi a hagyományokhoz való visszatérés, szülőföldje iránti csodálata, és ennek hűen visszaadott tájképei, melyekhez nem egyszer technikai bravúrt kellett elkövetnie. Próbálja úgy visszaadni a környezetet, ahogy azt ő maga, fiatalkorában megtapasztalta, és amilyennek megszerette. Ennek legmarkánsabb filmje az 1943-ban készült Emberek a havason című mű, melyben betekintést nyerünk az „egyszerű’ havasi emberek életébe, szokásaikba, mély vallásosságukba, sajátos igazságfelfogásukba és egymás iránti tiszteletükbe. Nem csoda tehát hogy a film középponti kérdése a „kik vagyunk?”.
Filmjében igyekezett minél jobban megragadni a helyrajzi specifikusságokat és a régióra jellemző hagyományokat, erre jó példa hogy nem üres kézzel mennek el a Szűz Mária szoborhoz, imádkozni – valamit valamiért felfogás érződik.
A filmben jól érződik amit a rendező közölni akart velünk, mégpedig az hogy itt az ember, az állat és növényvilág tökéletes harmóniában él. A film legelején, már a stáblistánál kiderül hogy népi hagyományok nagy szerepet kapnak a filmben, és a származás fontos szerepet fog játszani. Ez bizonyítja az is hogy gyermeke születésekor Gergely odaviszi őt egy fához és összeköti az ő életüket, sorsukat, ami Erdélyi szokás volt régen. Idilli képeket látunk, Gergely egész családjával végigjárják a „szomszédokat”, bemutatják nekik az ifjú örököst, akik cserébe kisebb-nagyobb ajándékokkal halmozzák őket el. Ez fontos jelenet, hisz megtudjuk hogy egy ez összetartó és zárt közösség, ahol törődnek egymással az emberek. Ez már annyira látszódik a filmben hogy amikor Gergő megbetegedett akkor az időjárás is rosszra fordult, továbbá értelmezhető úgy Gergely menekülésekor tomboló hóvihar hogy, ez segített neki elfedni a nyomait az őt üldözők elől. Az ezután következő jelenet, talán meg jobban érzékelteti a rendező szándékát, azt hogy összekapcsolta az embert és a természetet, farkasüvöltést hallunk amikor a férfi meghal, persze ehhez hozzátársul a havas táj, a homály, ezzel a tetőpontra juttatva a balladai elemeket.
Ezt az egyensúly az erőszak szakítja meg, mind az ember és a természet ellen elkövetett. A természet elleni a fakitermelés, hiszen az ott élők szinte minden fát ismernek, tudják történetüket; ennek ellenpontja a kitermelés során a kocsiról lepotyogó fatörzsek, amik hasonlóságba hozhatók az ember élettelen, mozgásképtelen testével. Az ember ellen elkövetett tett pedig az erőszak, az amit Anna ellen követnek el. Ez a két szál párhuzamba állítható, a természet pusztulásával az emberből is kihalnak az értékek.
A film idillikus indulásának az ellenpontja (szerintem) Gergely hidegvérű gyilkossága, amivel megbosszulja feleségét. Ez a „szemet-szemért” igazságszolgáltatás elfogadott a havason, de az „állam” szemében nem, ezért zárják börtönbe főhősünket. Bár a körülötte lakók elemennek a bíróságra, tanúskodni mellette, de elnézték a napot, így nem tudnak mit tenni; bár működik a „józan paraszti ész” azaz hogy fel akarják osztani egymás között Gergely büntetését, a bíró ezt nem hogy csak nem engedi, de egyszerűen nevetségesnek is tartja.
A film lezárása is mutatja azt hogy ez a zárt közösség nem hajlandó együtt karácsonyozni olyan emberekkel akik a ilyet tettek az „ő” életükkel (ezen értem azt hogy kiszakítottak egy embert közülük). Saját maguk teremtik meg a karácsony érzését, ezzel Szűz Máriától, Jézustól és a királyoktól várják az óvást, nem kifejezetten önmaguknak, hanem az árván maradt gyereknek.

Figyelemreméltó a vonatos jelenet, amikor a férfinek nem marad pénz hazaszállíttatni felesége holttestét, így nem marad más választása mint egy vonat. A körülötte lévő emberek csak bizonyos idő teltével figyelnek fel a mozdulatlan nőre. Amikor jön a kalóz mindenki tud a dologról, az ellenőr mint a törvény betartatója jelenik meg, de mégis szemet huny efelett (persze ehhez hozzájárult a többi utas is).