A film kapcsán először is érdekes megemlíteni a rendező életpályáját mely eléggé szerteágazó, és a maga nemében különleges. Amerikában született, de mégis, magát britnek valló filmrendező, ő az egyetlen amerikai tagja Monty Pyton –csoport tagja. Már gyermekkorában megmutatkozott rajztehetsége, amelyet a későbbiekben mozgóképekké formált. Zsenialitását végül A repülő cirkusz sorozatban kamatoztathatta, ahol szabad kezet kapott a szkeccseket összekötő animációkban. Ugyancsak a csoportban szerezte első rendezői élményeit is, a Gyalog galoppban társrendező volt, majd első önálló filmjét 1977-ben rendezte, Jabberwocky címmel. Saját elmondása szerint akkor ábrándult ki Amerikából amikor, belekeveredett egy békésnek induló tüntetésbe melyet a rendőrök szétvertek, valószínűleg innen merítette a hatalom és a bürokrácia emberidegenségét filmjeihez. Kettős állampolgár volt, de úgy érezte semmi sem köti őt az Egyesül Államokhoz így, visszaadta útlevelet, melyet igen rossz néven vett Hollywood.
A Brazil című filmjét 1985-ben rendezte meg, kombinálva a science-fiction műfajt a fekete humorral, ezzel hozva létre egy ízig, vérig brit filmet. Egyesek szerint filmje hasonlóságokat mutat Fritz Lang 1927-es Metropolisával, Kubrick 1964-es Dr. Strangelove című filmjével, továbbá George Orwell novelláival (1984, Mechanikus narancs, Szárnyas fejvadász). A film egy anti-utópisztikus társadalmat mutat be nekünk, azaz, nem is a társadalommal vannak a gondok, hanem a bürokráciával, azzal, hogy amit papírra vetettek, az szent és sérthetetlen. Innen fog indulni a történet is, hiba csúszik a gépezetbe, pontosabban nem hiba, egy légy, emiatt egy ártatlan embert hurcolnak el karácsonykor a családjától. E sajnálatos félreértés hamarosan tisztázódik, és a felesége kap egy nyugtát férjéről, és a nyugtáról is nyugtát kap az Információs Minisztériumtól. Főhősünk is itt dolgozik, itt mindent a beáramló információk alapján hoznak meg, nem ismernek megalkuvást az itt dolgozók, itt minden fehér vagy fekete, igen vagy nem, nincs átmenet. Az itt megjelenő világ nem csak a diktatúrákat idézi, de a modern vállalatok munkaszervezési elveit is.
Egy emberidegen modern technológiai társadalom jelenik meg előttünk, mindenhol propagandajelzések, plakátok láthatóak, ezzel utalva arra, hogy valaki mindig figyelj valakit, azaz, a nagy-testvér mindent lát. A Televízió képernyők és monitorok mindenütt, a híradásokat a terrorcselekmények uralják. Egy ál-világban élnek az emberek, de ha jobban megnézzük ezt a jövőképet, rögtön a szemünk elé tárul a valóság, a látszat alatt, minden rohad. Más kijárat nincs a főhős számára, mint a saját képzelete, amit a rendező igen érzékletes bejátszások segítségével remekül szemléltet. A véletlennek fontos szerepe van a film cselekményének szempontjából. Sam élete akkor szakad ki a megszokott passzivitásból, amikor elmegy a film elején bebörtönzött ember lakásába és megpillantja azt a nőt akiről eddig csak álmodozott. Komoly utánajárásának köszönhetően kiderül a nő kiléte, az is hogy a Hivatal számára igen fontos információkkal rendelkező személyről van szó, aki feltehetőleg rendszerellenes. A másik sorsfordító esemény Sam életében a vízvezeték elromlása, ekkor találkozik a szuperhős rendszeren kívüli szerelővel, akit Robert De Niro játszik, aki a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel a férfi lakásában leginkább. A filmben megismerjük Sam gyerekkori barátját, akiről az idő teltével egyre jobban sejthetjük, hogy eléggé elkötelezett a rendszernek, ez később be is bizonyosodik, kiderül róla hogy kínzóemberként dolgozik az állam megbízásából.
A történet két szálon fut. Az egyik szállt jelképezi a morális változása főhősünknek, az hogy „élmunkásból” a rendszer ellen küzdő „szabotőrré” válik, amihez persze hozzájátszik a régóta áhított szerelem is. A másik szálon az anya áll, ahogy halad előre a történet, egyre fiatalabb és fiatalabb lesz, amihez természetesen a látszathoz illő szeretők is társulnak. Ő az a szereplő, aki egymaga testesíti meg a fogyasztói társadalmat, mind megjelenésében, mind „hobbijaiban” (ezen értve a plasztikai sebészétől való függőségét, és a divatosnak tartott ruhák hordását).
A cselekményben található néhány bonyolult elem, amelyek közül a leglátványosabbak a női főszereplő hirtelen érzelemváltakozásai a hős Sam iránt gyűlölet és szeretet között. Ez már önmagában is eléggé összetett tényező, amihez hozzátéve a sajátos és abszurd humort, ötleteket, díszletet és trükköket. A címválasztás érdekesnek mondható, első hallásra valószínűleg senki sem gondolna egy dísztópia filmre. A cím a film egyik zenéjének nevét viseli, ami 1940-es évek nagy slágere volt, ezzel visszahozva azt az életérzést melyet az emberek a diktatúrák idején éltek meg.
Fontos a film befejezése, a főhős, miután már régen vidékre szökött a szeretőjével, érthetetlen körülmények között hirtelen ismét egy vallatószékben látható a Minisztériumban, vagyis ezzel a rendező a szökést a hallucináció kategóriájába tolja, ami egyúttal azt is feltételezi, hogy Sam Lowry szeretőjét már korábban, az ő elfogásakor kivégezték. Természetesen ez az amerikai fogyasztóknak nem megfelelő, túlságosan is életszerű, így a stúdió kötelezte a rendezőt, hogy vájja át filmjét, ezzel kihagyva a tragikus lezárást, meghagyva a happy endet.
Gilliam a filmet egy trilógia középső darabjaként értelmezi, 1981-es Időbanditák és az 1989-es Münchhausen báró kalandjai tartoznak. Megjegyzése szerint a három film „a képzelőerő és a szabad gondolkodás harcának vonatkozó témáit dolgozza fel egy olyan világban, ahol folyamatosan elnyomják ezeket az eszméket”.