Ádventi készülődés
„A fejsze immár a fák gyökerére vettetett” (Máté 3: 10)
Ádvent nagy alakja Keresztelő János, aki eljött, hogy az Úrnak útját megkészítse népe szívébe. Egyszer csak megjelent a Júda pusztájában, megtérést hirdetett és parancsolt az arra utazóknak, járóknak-kelőknek. Szikár alakján szegényes ruhája teveszőrből volt, bőrövvel a derekán, sáskán és erdei mézen tengette életét. Bozontos haja, karvaly orra, parázsló szeme nem volt vonzó inkább ijesztő. Ám dörgő hangján elkiáltott prófétai üzenete messzire zengett. Híre hamar terjedt, s özönlött hozzá a nép, hogy hallhassák ezt a furcsa és keményszavú prófétát.
Megtérésre sürgető és keresztséget parancsoló üzenetét azzal indokolta, hogy már jő, és közel van az Úr érkezése, akiről a próféták jövendöltek hosszú évszázadokon át, s akit a római zsarnokság igája alatt nyögő nép türelmetlenül és esdekelve várt – a Messiást, a Szabadítót, az Üdvözítőt! Ám a legsúlyosabb érve mégiscsak az volt, hogy immár a “fejsze a fák gyökerére vettetett!” Azaz a fennálló, a megszokott, természetesnek vett és öröknek vélt életvitel, gondolkodás, az erkölcstelenség világa gyökerestől írtatik ki. A fejsze nemcsak a fák törzsét, hanem már a gyökereit fogja vágni és szaggatni. Az elkövetkező felfordulásból, pusztulásból, és kataklizmából csak egy kiút van: a megtérés – azaz vissza az elhagyott Istenhez, s a megérkező Messiással újra kezdeni az életet! Nincs más út a túlélésre, a megmaradásra, az életre.
A Keresztelő üzenete ma jobban érvényes, mint valaha, aki prófétai vízióban látta az akkori romlott, gonosz és bűnös világ tarthatatlanságát és közelgő elkerülhetetlen végét. Úgy ma is, akinek szeme van, látnia kell a ma fennálló romlott, gonosz és bűnös világ tarthatatlanságát és közelgő elkerülhetetlen végét. Akkor a Messiás megérkezte után a kereszténység rohamos tejedésével a váltás bekövetkezett. Nagy Konstantin római császár már 312-ben államvallássá nyilvánította az addig túzzel-vassal üldözött Keresztényységet. Ezzel az Ókor elmúlt, s kezdetét vette a keresztény Középkor, s vele egy igazságosabb, haladóbb és élhetőbb világ, mely aztán helyet adott az Újkornak, melynek lassan a végéhez közeledünk.
Mik ennek a jelei? Mindenekelőtt az, hogy az új világot hozó, megteremtő és megtartó Keresztényység értékeit kétkedéssel, cinizmussal, vélt jobbantudással lassan de szisztematikusan aláásták, hiteltelenné tették éppen az annak talaján kinőtt, de szabadságával visszaélő gondolkodók, akik “sokkal jobbat” ajánlottak: istentagadást, örök értékek elvetését, erkölcstelenséget. Gondolataik politikai ideológiákká sűrüsödtek, melyek valláspótló szerepet töltöttek be. Elég csak a fasizmusra, kommunizmusra és kozmopolizimusra utalni. Ezek végül is két világháborút és számtalan helyi háborút eredményeztek. Míg a u.n. Keresztényy országok százmilliókat veszítettek a háborúkban, főleg fiatal katonakét, s ma népességük tragikusan fogyóban van, addig a világ más részein élő egyszerűbb népek túlnépesedtek s most egyre hangosabban dörömbölnek a “jóléti társadalmak” kapuin. Pedig ezek a társadalmak is a végét járják. Gazdasági rendszereik a hideghábború idején ugyan minden kedvezményt megadtak népeiknek félvén a kommunizmus terjedésétől. S hogy annak vége lett, most meg ezeket lassan visszavonják mindent anit adtak, s ráadásul mindent drágítanak. Az nyert hasznot pedig bizonyára drága, elhúzódó és ineffektív háborúikra költik. Mindezekhez járul a táradalom lassú szétesése: a közösségi összetartozás meggyengülése; a növekvő individualizmus; a végtelen önzés; a családi kötelékek meglazulása; a család lassú eltűnése; a vallás iránti növekvő közömbösség, s ahol az iskola már nem nevel, csak oktat. Sajnos az Egyház is elerőtlenedett. Nem látjuk-é, hogy a fejsze a fák gyökerére vettetett? A szemünk láttára vágatott ki két hatalmas elnyomó birodalom a fasiszta és a kommunista, s jelei vanak, hogy a harmadik is inog már: a globális pénzbirodalom.
Az emberiség kollektív tudatalattija nyugtalanítóan érzi, hogy mi egy átmeneti korban élünk. A nagy kérdés milyen lesz a jövő új élete – és egyáltalán lesz-e? Az elkövetkező felfordulásból, pusztulásból és kataklizmából csak egy kiút van: a megtérés – azaz vissza az elhagyott Istenhez, s a megérkező Messiással újra kezdeni az életet! Valahogy úgy, mint Keresztelő János: böjtöléssel, imádkozással és alázatossággal. Nincs más út a túlélésre, az újrakezdése, a megmaradásra, egyszóval az életre!
Dr. Pungur József
Edmonton 2011 Adventje.