A felsőoktatásnak és a tudománynak egyszerre van szüksége átalakításra és fejlesztésre, szerkezetátalakításokra és koncentrált erőforrásokra. Azzal az indoklással, hogy pazarló rendszerbe nem teszünk többletforrást, csak akkor érthetünk egyet, ha a hatékonnyá tett rendszerek erőforrásokhoz juthatnak – hangsúlyozta az MTA elnöke a Debreceni Egyetem tanévnyitó szenátusi ülésén.
Csak egy nap. Csak egy nappal gondoljunk előbbre, képzeljük el, hogy most holnap van. A helyi újság vagy éppen hírportál összefoglalja a tanévnyitón elmondottakat, az érdekelt oktatók, diákok, családok végigfutnak a meglepetés nélküli sorokon, és derűsen nyugtázzák, elkezdődött a tanév... A média munkásai pedig már most arra várnak, hogy legyen néhány mondat, amit ki lehet vágni a beszédekből, legyenek egyszerű üzenetek, néhány csattanós kijelentés, hiszen arra éhes a nagyközönség.

Tisztelt Szenátus!
Rektor Úr! A Debreceni Egyetem Oktatói és Hallgatói!
Kedves Elsőéves Diákok!

Nem beszélhetek ma itt úgy, hogy holnap ne legyenek egy gyors átfutásnyinál erősebbek a mondatok. Hogy ne nyugtázni, hanem gondolkodni kelljen rajtuk. És nem szólhatok a média kényelmére sem, hogy könnyű legyen a közfigyelmet szolgálni. Több forog kockán.
A tanévnyitó nemcsak a kezdet ünnepe, hanem a gondolkodó, szellemi lét vállalásának eseménye is. Nem csupán szertartás, hanem hit; abban, hogy dolgunk van az eljövendő tanévvel, a holnappal, a jövővel.

Tisztelt Elsőéves Hallgatók! Kedves ifjú Kollégák!

Ne higgyék, hogy az erős szavak ünneprontók, hiszen mi illene jobban az Önök ittlétéhez, mint a felismerések, a ráébredések nyílt, tiszta beszéde. Remélem, hogy ezt várják, és nem ásítón díszes ünnepélyességet. Csak gondolatokra építve teremthetünk rendet. Legyen talán ez az első mondat, amivel holnap is találkozunk.
Magasabb tanulmányaik kezdetén büszkék arra, hogy ma itt állnak. Egy elismert magyar egyetem diákjaiként meggyőződéssel, mégis izgalommal remélik: Önöké a jövő.
Önöké az első előadásban megtalált intellektuális izgalom, Önöké az első eredményes vizsga büszkesége, az ezt követő baráti ünneplés. Önöké a felismerés jeges rémülete, hogy a diplomát majd "használniuk" kell valamire, az első kijózanító döntés, amikor az álmaikból a terveikhez kerülnek közelebb, és az első felelős lépés, amikor a maguk és a köz javára fordítják tudásukat.
Ha ez a jövő, akkor ez mind az Önöké. És én mostani gondolataimmal nem tudok, és a legkevésbé sem akarok ebből elvenni semmit. Sokkal inkább hozzáadni.
Ezért inkább kérdezek.

Tisztelt Egyetemi Polgárok!

Miért hisszük, hogy a jövő nem múlik a mai napon, éppen ezen a pillanaton? Miért gondoljuk oly sokszor, hogy a most formát öltő és kimondott gondolataink, ráébredéseink nem alakítják a holnapot? Kié a jövő, ha most éppen senki nem tesz érte?
A szembenézés sokszor nem könnyű és nem vidám dolog. Mindannyian egy gondokkal küzdő ország gondokkal küzdő felsőoktatásának gondokkal küzdő egyetemén állunk ma itt.
Más korban sem volt sokkal könnyebb. De attól még nekünk sem lesz az.
Ideje van tehát az ünneplésnek, de még inkább a nagy, jobbító elhatározásoknak, az őszinte beszédnek, az összefogásnak és a munkának. Ideje van a jövőnek, ami valamennyiünké.
És ideje van annak, hogy elhangozzék a második fontos mondat a holnapi híradás összefoglalójába: Magyarországot szellemi értelemben újjá kell építeni. Nem újra, hanem még mindig. Ezt mondtam 2009 tanévének kezdetén, és ma sem szólhat ez másképpen.
Azóta jelentős változások történnek Magyarországon. Az elmúlt másfél esztendő azzal szembesítette az ország polgárait, hogy milyen rövid az idő, ha nem elegendőek a felületes látszatmegoldások. A hazugságok és illúziók évtizedei teremtette sötét és ködös világban nem lehet egyetlen mozdulattal felgyújtani a fényt, hogy egyszerre minden világossá, széppé, igazzá és jóvá váljék. Mert az igaztalanságok és illúziók olyan mélyre ették belénk magukat, hogy azokat csak őszinte elszánással, jól felkészülten, a részletekre is figyelve, közös akarattal, tettekkel, sok-sok munkával és hosszú idő alatt lehet megváltoztatni.
Aki félti az illúzióit, az ne tervezzen, aki pedig belenyugszik az igazságtalanságokba, annak még illúziói se legyenek. A csapda ugyanis bennünk is van. És ma, 2011 akadémiai évének kezdetén együtt tanulhatjuk meg, hogy a csapdának is van csapdája: az őszinteség. A tisztánlátás. Az elszántság meglátni, amit oly régóta nézünk.

Kedves Ünneplő Hallgatóság!

A hálózatok évtizedében, az egymásra találás és az információszerzés végtelen és azonnali világában nem vettük észre, hogy nem csupán az ismerősök és ismeretek hálói épülnek. Hanem a bizalmatlanság kötelékei is. A kölcsönös gyanakvás, a meddő tétlenség, az óvatosság és a hiteltelenség belenyugvó hálózatai. Amelyek elbizonytalanítanak, elnehezítenek és tehetetlenné tesznek.
A lehetőségek végtelenjének világában végül úgy érezzük, nem tehetünk semmit, és nem tehetünk semmiről. Várjuk, hogy az út megtalálja a célt, várjuk, hogy a rendszer meglelje értelmét, várjuk, hogy a döntések visszataláljanak szándékukhoz. Várjuk, hogy a megoldásoknak végre problémájuk legyen, és az eredményeknek magyarázatuk. Felépítettük és éljük a bizalmatlanság hálózatának korát. Ez a külső csapda, amelyből a kiút ugyanúgy az őszinte szembenézés és az elkötelezett tett.
A magyar felsőoktatás több évtizedes útvesztői után, most is keresi az utat. Keresi az oktatás és a kutatás legjobb szervezeti kereteit, finanszírozásának leghatékonyabb módját.
Két évtizede, amikor Önök közül, kedves Elsőévesek legtöbben még meg sem születtek, az volt a kihívás, hogy egyre többen tanuljanak a felsőoktatási intézményekben. Miközben a hallgatói létszámok növekedését ünnepelték, a téteken mindenki emelni akart, még nagyobb hallgatói részvétel, még több oktatási épület, még több kollégium ígéretével.
Eközben az intézményekben összeállították a továbbtanulás menüjének egzotikusabb változatát, izgalmas új szakokkal, különleges, kreatív elnevezésű képzésekkel. Az új vonzóbb elnevezések marketingjében, a hatásos szlogenek módszerével frissességet sugározhatott immár a régi, a poros, a tartalmában meg nem újult is.
Felsőoktatási rendszerünk, amelyet a lehetőségek vonzása és az ígéretek varázsa alakított, éppen olyan zavaros, mint közéletünk más részei. Arányvesztései szembetűnőek. Szinte minden részlete megújításra szorul. Törvényi szabályozása éppúgy, mint tananyagai, szakmai struktúrája, tanítási módszerei.
Egy ország oktatási és tudományos rendszere azonban nagy és összetett. Nem változtatható meg egyik napról a másikra. De az sem lehetséges, hogy mástól várjuk a változást. Mindannyian kellünk hozzá. Együtt kell működnünk ahhoz, hogy működő rendszert hozzunk létre. Ez pedig csak hitelesen és bizalommal lehetséges, kilépve a bizalmatlanság hálózatából.

Tisztelt Kollégák!

Minden napért kár, amelyet elvesztegetünk. S minden erőfeszítésért, gondolatért, amelyet nem a saját felelősségi körünkben végzünk el, gondolunk ki.
Túl sokan készítenek felsőoktatási koncepciót, túl kevesen újítják meg saját tantárgyukat. Ebben a teremben is többen vannak, akik "pontosan" tudják, hogy mit kellene tenni az oktatáspolitikának, de nem merik megtenni azt, amit a saját helyükön kellene. A diákokkal való egyéni foglalkozási idő sokszorosát töltjük kétes értékű és hatékonyságú tanácskozásokkal, pénzosztással, pályázatírással, beszámolással és ellenőrzéssel.
Színvonalas oktatás nem lehetséges kutatás nélkül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenütt, mindent "kutatni" kell. A jó tudományirányítás éppen abban rejlik, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, a helyes mértéket, hogy mit érdemes, mit kell és mit tudunk kutatni.
Ezt egy hivatal nem tudja eldönteni. A jelentős kutatási kapacitással rendelkező egyetemek és az Akadémia járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a kutatás finanszírozása ne pusztán költségvetési kérdés, sokkal inkább szemlélet és elhatározás kérdése legyen.
Azzal az indoklással, hogy pazarló rendszerbe nem teszünk többletforrást, csak akkor érthetünk egyet, ha a hatékonnyá tett rendszerek erőforrásokhoz juthatnak. A felsőoktatásnak és a tudománynak egyszerre van szüksége átalakításra és fejlesztésre, szerkezetátalakításokra és koncentrált erőforrásokra.
A tudomány finanszírozásának rosszul megválasztott módszereivel hatalmas károkat lehet okozni. Azzal, ha tudományos kutatásnak és fejlesztésnek tüntetik fel azt, ami nem az, de nem támogatják azt, ami megalapozó lehet a jövőre nézve. Ha az innováció puszta emlegetésével milliárdokhoz lehet jutni, akkor minden innováció lesz itt, a tűzgyújtástól a vízmelegítésig.
Lehet ezen változtatni? Lehet "szembemenni" a világtrendekkel?
Lehet, és olykor kell is.
Mert mi is a világtrend? Amit ma sokan annak látnak, az csak a tömeggyártás bóvli-üzeme. Ha a pályázati szerencse, vagy egyéb körülmények úgy hozzák, építünk egy csillogó-villogó modern palotát, aztán nézegetjük, hogy mit is kellene csinálni vele. Így keresi az épület a funkcióját, a kutató a pályázatát, a tudós tudománya pillanatnyi hasznát.
Mi szükséges a változáshoz? Elsősorban felkészültség, józan ész, bátorság, az igazság kimondása, és a bizalom légkörének megteremtése. A nehézség az, hogy ezek nem egymás után és külön-külön, hanem egyszerre kellenének. Itt és most.
Nézzünk magunkba! A bizalmatlanság hálózatát magunk építjük. Amikor a hallgató túl könnyen akar diplomát, és az intézmény minden áron diákot. A bizalmatlanság keresletének-kínálatának alapegysége az erőfeszítésektől való menekülés, módszere a megoldás másoktól várása.

Tisztelt Professzortársaim! Kedves Hallgatók!

Közügyeinket bizalmunkból intéző Kormány!
Talán nem merengünk sokat a múltba, ha visszamegyünk az elmúlt század első harmadáig, és elgondolkodunk azon, hogy milyen volt akkor ez a bizalom a hallgató és a professzor között. Milyen volt a bizalom az egyetem és a professzor között? Milyen volt a köz és az azt megtestesítő állami főhatalom bizalma a professzorok szakmai tudása és tisztessége iránt?
És milyen ma? Ha a jelenhez visszalépünk, újra a bizalmatlanság hálózatában találjuk magunkat, amelynek csomópontjai: az intézmények, az oktatók, az állam és a diákok. A csomópontok közötti kapcsolat, a bizalmatlanság különböző erősségű, de mindenütt ott van.
Az intézmények nem bíznak az államban, hogy az a lehetőségek határáig elmegy az anyagi feltételek megteremtésében, s majd nem kíván beleszólni a konkrét szakmai munkába. Az állam nem bízik az intézményekben, hogy az ország érdekeit képesek legalább az intézményi érdekeikhez hasonló súllyal tekintetbe venni. Mindkét fél kölcsönösen okot ad erre, és kölcsönösen szenvedi el a gyanakvást.
Ott van a bizalmatlanság a hallgatók és az állam között is. A közösség pénzén kiművelt emberfők ‒ "a nemzet igazi hatalma" ‒ tudásával elhagyja hazáját. A magyar felsőoktatásban képzett elit távozik, a használhatatlanságig divatos diplomával rendelkezők munkanélküli segélyre várnak.
Globálisan viszonyítunk, amikor helyben kellene elhatároznunk magunkat. Várjuk a szabályozást, aztán a szabályozás szabályozását, majd azt, ami a szabályok szabályait szabályozza. Ellenőrizni egyre vonzóbbá válik, tenni túl vakmerővé. Az ésszerűtlenség örvényében már mindenki mindenkit figyel, és senki nem gondolkodik. A rendszer működésében a szabályok értelmetlenek, a teljesítőik kiábrándult cinkosok. A jóslat orwelli? Talán. A helyzet annál valóságosabb.
Újra bíznunk kell tehát egymásban!

Tisztelt Egyetemi Közösség!

A tudomány egykor nem volt ipar, a pályázatírás nem volt iparág, amelynek csak a hasznát nézzük. A felsőoktatás egykor nem volt gyár, a tudásátadás pedig szolgáltatás, amelynek csak a közvetlen eredményességét látjuk. Nem volt mindez olyan régen, hogy azt higgyék, csak őszülő halántékú tudósok és tanárok emlékezhetnek rá... Eszményeinkben ma is így van. Mikor Önök ide elindultak, ebben a reményben tették. Az oktató, az egyetemista és a tudós, választásaival ma sem csak saját egzisztenciáját, hanem a közjót is szolgálja, s e kettő nem zárja ki, hanem erősíti egymást.
Mit tehetünk mi magunk, hogy visszanyerjük a rendet, a szabályok értelmét, a tettek súlyát, a szellemi lét értékét és méltóságát?
Csak mi törhetjük meg a hazugság, az álszentség és a bizalmatlanság rendszerét. Mi oktatók és hallgatók. Mi: az egyetemek és az Akadémia. Mi ismerjük legpontosabban a rendszer hibáit. Mi ismerjük a legtisztább érveket, a legnyilvánvalóbb törvényszerűségeket, mi fogalmazzuk meg saját céljainkat.
Panaszkodás helyett végezzük el a saját dolgunkat. Tanítsunk s tanuljunk, teljes odaadással. Ne árusítsuk ki értékeinket. Ne engedjünk az értetlenségnek, de a tudatlanság gőgjének sem. Mert nincs ereje rajtunk, ha őszintén, elszántan és összefogva akarjuk a jót. Értéket létrehozó intézményeink túléltek már diktatúrákat, és nagy összeomlásokat is. Ma pedig itt állunk. Mi állunk itt. Holnap rólunk szólnak a sorok, amelyeknek erőseknek kell lenniük, és bizalmat adónak.
Lehet-e ennél szebb ígéret?... Lehet-e ennél biztatóbb kívánság?...
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Forrás: MTA