Hosszú úton – Szék 1967 – 2022 címmel nyílt kiállítása március 9-én Korniss Péternek a Várfok Galériában. A Várfok utcai kiállítóhelyen, ahogyan az a tárlat címében is szerepel, a Kolozs megyei Széken, a Kolozsvártól 40 kilométernyi autózással elérhető településen készült fotóit láthatjuk a Kossuth-díjas fotográfusának.

Erősen indította az évet a Várfok Galéria, de a folytatás talán még erősebbre sikeredett a 85 éves Korniss Péter kiállításával. Az 1958-tól a pályán lévő művész számtalan hazai és külföldi megmutatkozás után, 2012-től tartozik a galéria művészei közé. Így aztán Korniss számos rajongója mindig számíthat arra, hogy itt egy-egy tárlattal tájékoztatják, mivel is foglalkozik mostanság az 1999-ben Kossuth-díjjal elismert mester.

Korniss 1937-ben, Kolozsváron született tehetős polgári családban, és kisgyermekként megélhette a „kicsiny magyar időt”, amikor a második bécsi döntés után Észak-Erdély visszatérhetett az anyaországhoz. A család aztán 1949-ben hagyta el a kincses várost, és Korniss már Budapesten érettségizett, majd kezdte el a jogi tanulmányokat. 1956-ban tagja lett az egyetem forradalmi bizottságának, így elérte őt is a megtorlás, jött a kizárás az összes egyetemről, no és a segédmunka.

Segédmunkásként akkoriban sok kényszerpályára küldött emberrel lehetett találkozni, és az ilyen találkozások juttatták aztán el a már a Nők Lapjának dolgozó fotóst Székre is. Egészen pontosan Novák Ferenc koreográfus (tanítványainak, barátainak csak Tata) beszélte rá 1967-ben egy akkoriban még egzotikusnak számító utazásra. Mert ebben a színmagyar zsákfaluban, a világtól elzárva megmaradt minden olyannak, mit amilyen száz, kétszáz esztendővel korábban is volt. A székiek 1818-ig a sóbányáikból éltek, majd már csak az alig termő földek és a völgy alján meghúzódó halastavak, valamint a mindenki által művelt kőművesség maradt megélhetési forrásnak. Így aztán már a régi időkben is Kolozsvárra mentek szolgálni a faluból, majd pedig a rendszerváltás után megjelentek jellegzetes piros-fekete ruházatukban Budapesten is.

Hosszú utat járt be tehát 1937, 1949, 1967 és 2022 között Korniss Péter, és ennek a hosszú útnak néhány momentumát, pillanatát hozta most el nekünk a kiállítással. Az anyag gerince, 16 giclée print 2022-ben, még részben a járvány idején készült. A legkorábbi képek 1971-ből valók, és az egyik széki táncházban születtek. Azon táncházak egyikében, amelyek nevet adtak a magyarországi mozgalomnak, és amikre még 1941-es gyűjtőútja után Lajtha László hívta fel a figyelmet. Aztán Lajtha nyomán Novák Ferenc is megérkezett 1958-ban az akkor még négyezres településre. 1972-ben pedig Budapesten megtartották széki mintára az első táncházat is.

Hosszú, történelmi út ez tehát, és ennek lett kezdetektől fogva krónikása Korniss Péter. A fotós természetesen nem csak a táncházakat (Csipkeszeg, Forrószeg, Felszeg) járta, de ott volt masinájával a hétköznapok munkáinál, a keresztelőkön, lakodalmakban, virrasztásokon és temetéseken is. Páratlan ez a fotóanyag, talán nincs is még egy ilyen a világon. Nem lehetett könnyű kiválogatni belőle ezt a kiállítást sem. De a Kapájára támaszkodó asszony című, 1974-ben készült fotót mindenképpen el kellett hozni. A gazos, már magasra nőtt kukoricával küzdő szépség annak a Balogh Mártonnak volt fél évszázadon át a felesége, aki most a Márton komám a „madaraival” című, tavalyi fotón szerepel a kiállításon. Éppen jércéit készül etetni, és a jószágok ott tolongnak a két, kezében tartott 21. századi, műanyag etető körül.

A koma fején természetesen ott van a jellegzetes széki szalmakalap, a háttérben meg az öreg, félig a domboldalba épített kemence is, amit a felépítményét vesztett kúttal együtt láthatóan már rég nem használnak. Eljárt felettük az idő, mint ahogyan az 1973-as széki fonó petróleumlámpái felett is. 2022-ben már vetített lézerfények rajzolnak mintákat a falra, miközben zajlik a lakodalom, és az örömapa táncol a kiröpülő lányával. Brigit és Ivánt, a harmincas éveikben járó ifjú párt Korniss a széki tisztaszobában, a süteményektől roskadozó asztal és a sok dunyha fölé négy sorban odarakott hímzett párnákkal együtt fényképezi le. A szemünk pedig megakad egy minutumra Misi legújabb divat szerinti eleganciáján, és talán meg is csóváljuk a fejünket kicsit.

De a koszorúslányokról készült képen ott van az a két, még a múlt század elején készült olajnyomat is, amely a vezénylő fejedelmet, II. Rákóczi Ferencet ábrázolja. Az is biztos, hogy a falu határában lévő, rozsdás Sic/Szék feliratú tábla is ugyanaz, mint amikor a kétezres évek elején, legutóbb arra jártam. A templom alatti piacon ugyanúgy kínai holmikat lehet venni és jó szokásukkal, a pálinkafőzéssel sem hagytak fenn a széki székely komák. Michel van Langeveldt, vagy, ahogy itt mondják, Holland Mihály is idővel ideköltözött, múzeumot és panziót nyitott, Korniss most a „lovasaira” váró quadjai között állva fényképezte le.

A fotókon látszik, a széki kocsmák is virulnak még, no meg elpöfögnek egy darabig a téeszből kikerült traktorok is. A csorda pedig rendesen reggelente elindul a falu fölé magasodó domboldalakra, csak a régi táncházak nincsenek már, és a nyolcvanas évek öt zenekara közül nem muzsikál egy sem.

A kiállítás május 13-ig várja a látogatókat, 33 Korniss-fotóval a galéria falain.