Ha visszagondolunk a történelmünkre, különösen a magyarok hadtörténetére, akkor mindig észre kell vennünk, hogy óriási csatákat nyertünk, és gyakran a vesztes csatákból is jól jöttünk ki.
Az ellenség mindig is elismerte, hogy a magyarok kiváló harcosok voltak. Sokan féltek tőlünk, és túlerőben lévő ellenfeleink is úgy beszéltek rólunk, mint “akikkel vigyázni kell”.
De miben rejlett a magyar katonák, lovasok erejének titka?

Hihetetlen túlerővel szemben vette fel maroknyi magyar a harcokat, mégis olyan rettenthetetlenül küzdöttek, úgy masíroztak bele tucatnyian az ellenfél hömpölygő tengerébe, hogy az gyakran meghátrált. Nem értették, mi végre menetelnek bele a magyarok a halálba. Önként, kivont karddal és tiszta szívvel!

Soha nem hunyászkodtunk meg, és gyakran hatalmas túlerőben lévő seregek felett arattunk fényes győzelmet, éppen ezért nem volt olyan uralkodó vagy hadvezér, aki nyugodt szívvel, indult ellenünk csatába. Senki sem érezhette a zsebében a győzelmet, aki kiállt a magyar lovasok, íjászok és kardforgatóink ellen.

Kitartás és vas akarat. Remény.

EZ volt a magyarok titka. Ez volt a hadseregünk titka. Nem félték a halált, ugyanis a haza megszűnését a halálnál is nagyobb szégyennek tartották. Mert ezért a földért apáink, ükapáink, és a ő elődeik vére folyt.

Ezer éven át öntözte a szent magyar földet nagy csatákban kiontott magyarok vére. igazi harcosok, kiknek szelleme még ma is ott lebeg eme nagy csaták helyszínén.

Nándorfehérvár, Mohács, Pozsony, Rozgony…

A dicső halottak ma is ott lovagolnak a pusztaságban, szürkületkor, mikor a nap erőtlen sugarai vérvörösre festik a tájat. A magyar szellemek őrzik ezt a dicső népet. Ezer éven át fennmaradt, és még ezer éven át túl fog élni ez a nemzet, telepedjen bármilyen sötétség Európára. Mi leszünk a fény. Szent István meggyújtotta, a magyar nép pedig tovább táplálta a mindannyiunk szívében élő lángot!