A zajos színjátékok civilizációjának korában élünk. Ezt a megállapítást – talán az utolsó pillanatban – a nagyszerű perui író, Mario Vargas Llosa tette, ráadásul Berlinben, méghozzá annak kapcsán, hogy világossá tette: Bob Dylan egyáltalán nem nagy író, noha Nobel-díjas. 
Ez is egy olyan, cseppben a tenger helyzet, mint például – a zenénél maradva – amikor Conchita Wurst, a „szakállas nő” nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, avagy amikor hosszú hónapok során észlelhettük, hogy az Egyesült Államok milyen színvonalú és hátterű két elnökjelölttel szembesült, persze ez utóbbi maga a tenger.

„Tarkómhoz szorítja fegyverét a csend
csavart betonvasakat húzkodnak belém
nem veszem észre belülről feszítenek meg
csendgalacsinnal etetem gondjaimat.”
(Latinovits Zoltán)

A zajos színjátékok civilizációjának korában élünk. Ezt a megállapítást – talán az utolsó pillanatban – a nagyszerű perui író, Mario Vargas Llosa tette, ráadásul Berlinben, méghozzá annak kapcsán, hogy világossá tette: Bob Dylan egyáltalán nem nagy író, noha Nobel-díjas. Ez is egy olyan, cseppben a tenger helyzet, mint például – a zenénél maradva – amikor Conchita Wurst, a „szakállas nő” nyerte az Eurovíziós Dalfesztivált, avagy amikor hosszú hónapok során észlelhettük, hogy az Egyesült Államok milyen színvonalú és hátterű két elnökjelölttel szembesült, persze ez utóbbi maga a tenger.

Az emberiség még önállóan gondolkodni képes része kétségbeesésében az elitek bukásáról beszél, nem teljesen alaptalanul. Azonban ez csak a felszín, mivel az elit nem szuverén, ráadásul elit mivolta is több sebből vérzik.

Hosszú, de nem túl összetett út vezetett idáig. Csaknem ötven év. Európai szemmel e fél évszázadnyi idő első felében a hatvannyolcas (emlékezzünk: ekkor vonulnak be a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiába, nálunk pedig elkezdődik az új gazdasági mechanizmus) párizsi diáklázadások vezetői és szellemi harcostársai európai kulcspozíciókba kerülnek. A kilencvenes évek második felétől pedig, a globalizáció totálissá válásával, azaz a világcégek, ezen belül is elsősorban a pénzügyi világ politikai hatalmának kiépülésével párhuzamosan a hagyományos bal- és jobboldal, pontosabban a balközép és a jobbközép letéteményesei önkéntesen, új tartalommal töltötték fel magukat. John R. Schindler, továbbá Lóránt Károly munkáiból is nyomon követhető, hogy ezek a változások elemi erejűek. Mindkét vonulat elutasítja a hagyományos értékeket.

A mai európai baloldal (cultural left) már rég nem munkavállaló-centrikus, nem a jövedelemelosztás igazságtalanságaival foglalkozik. Vitatja viszont a nemzetállamok létjogosultságát, intenzíven foglalkozik a genderelmélettel és -gyakorlattal, különös tekintettel a melegek jogaira. Alapvetéseit kritikán felül állónak tekinti, támadja az ellene fellépő véleményeket.

A mai európai jobboldal (corporate right) finanszírozásában – ez persze a másik oldalra is igaz – egyre nagyobb mértékben vesz részt a nagytőke a maga kozmopolita értékrendjével. Így e pártok értékrendjei is megszűnnek „belföldiek” lenni, a család, a vallás, a haza háttérbe szorul.

Mindkét oldal következetesen, és határozottan ellenséges minden, tőlük elütő véleménnyel szemben, az általuk definiált politikai korrektség jegyében. A fentiek alapján nem annyira meglepő, hogy mindkét alapvető pártcsoport – elsősorban a vezetés szintjén – támogatja a bevándorlást. Az sem lehet meglepő, hogy az Európai Parlament bármikor kényelmes többséget képes produkálni olyan országok (2000 Ausztria, 2010, 2014 Magyarország, 2016 Lengyelország) kormányaival szemben, amelyek ennek a megkérdőjelezhetetlen vadonatúj világnak a langykényelmét megzavarnák vagy annak ellentmondani merészelnek. A tévedhetetlenek hazai megszemélyesítői még tévedhetetlenebbek, ráadásul riadóláncuk már akkor Brüsszelbe ér, amikor a kritizált esemény még el sem kezdődött.

A baj csak az, hogy nézeteik gyökeres változásáról a pártok elfelejtették értesíteni szavazóikat, ezért közöttük látványos elszakadás kezdődött, és e folyamatnak még koránt sincs vége.

A szavazó, az átlagember, a médiák által – saját hibájából is – kiszolgáltatott és a hosszú időn át folyamatosan szedált egyén erősen elbizonytalanodik. Naponta kapja ömlesztve a hazai és külföldi liberális média híreit és azt, hogy azokról mit kell gondolnia. Félreértés ne essék, ez nemcsak Magyarországra igaz, hanem Németországra, Ausztriára, Svédországra, Franciaországra, és így tovább. Az átlagpolgár belül érzi, hogy valami nem stimmel, de hatalmas zajjal ütik neki a tam-tam-ot, elbizonytalanodása folytatódik. Tarkójához szorítja fegyverét a harsogó zaj, egyre vastagodó, függőleges, szorongó hengerek feszítik, ő maga is hangoskodik, környezetével együtt keresik a miértet.
Bár az idő erodálja az emlékezést, talán sokan emlékszünk még arra, amikor egy éve a ma már kancellárként nem létező Werner Faymann sorozatban osztotta ki a magyar kormányt a kerítés miatt. Talán azt sem feledtük el, hogy német általános iskolás gyerekeknek olyan rajzfilmet vetítettek, amelynek nyílt üzenete az volt, hogy nálunk nincs sajtószabadság, diktatúra és migránsellenesség viszont van bőven. Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter egyenesen odáig ment, hogy hazánkat zárják ki az EU-ból. Guy Verhofstadt nyílt fenyegetésekkel, Martin Schulz és Jean-Claude Juncker erőltetett és nívótlan iróniával operálnak.

Matteo Renzi, aki először megfúrta saját miniszterelnök-pártelnökét, majd helyére lépve a britek kiválási szándékának megjelenésével párhuzamosan Merkel mellényzsebében akar Európa Cameronra hajazó erős emberének mutatkozni az ezer sebből vérző Olaszország élén. Követeli, hogy migránspolitikája miatt Magyarországtól vonják meg az EU-s támogatásokat. Az elmúlt napokban pedig olyan uniós hangok jöttek, miszerint a tagországoknak jutó támogatások terhére forrásokat kell elkülöníteni a migránsok megsegítésére.

Jelen írás értelmezési keretei sorvezetőként szolgálhatnak a fenti példák helyükön kezeléséhez. Hány százalék is a tagsági befizetés az unióban? Alig egy, mert a britek 2012-ben világossá tették: ha több lesz, akkor vétózzák a költségvetést. Az Európai Egyesült Államokról álmodóknak tudniuk kell, hogy egy föderatív berendezkedésnél a szükséges tagsági befizetést húsz százalékon alul megúszni nem lehet. Csak nem az a német, francia, esetleg osztrák és svéd gondolat áll emögött, hogy a saját bevándorlási többletköltségüket akarják szétteríteni? Mi kire is terítjük szét a határvédelmi költségeket? Na ugye.

Az uniós támogatásokat és a tagok kizárásának körülményeit törvények szabályozzák, nem pedig Renzi indulatos kiszólásai vagy Asselborn vágyai. A magyar médiaszabadságról szóló cirkusz opusait pedig remélhetőleg állatorvosi lóként aposztrofálják majd évek múltán. Először is a fősodratú nemzetközi média a hamis zászló hadműveletnek (false flag operation) nevezett trükkel él, miszerint valakire ráfogunk valamit, amit magunk követünk el. Sajnos – és ezt komolyan gondolom, hogy sajnos –, a Süddeutsche Zeitungtól a The New York Timesig tartó íven (is) mostanság gyakran megesik az ilyesmi.
Az alapképlet a következő: Magyarországon sárba tiporják a sajtószabadságot. Ez már csak azért is elképesztő, mert a hazai, politikával és gazdasággal foglalkozó heti és kétheti lapok döntő többsége ellenzéki, és igaz ugyan, hogy a napisajtó összességében kiegyensúlyozott, ám az internetes sajtóban, a blogok világában a liberális-ellenzéki fölény kétségbevonhatatlan. Az egyik legnézettebb tévéhíradó szintén erősen ellenzéki hangvételű. Ezzel szemben hány napig hallgatott a német szabad média a tavaly szilveszteri kölni migráns-erőszakoskodásról? Csaknem egy hétig. Ez lenne a sajtószabadság?

Korunk világvezetőinek önkéntes vagy felkent szószólói tendenciájukban egyre alacsonyabb színvonalat képviselnek külföldön és idehaza egyaránt. Ez mindenesetre reménykeltő. Bizonyosra vehető, hogy egy érdemi letisztulás után a politikai paletta sokszínűsége színvonalban és morálisan is helyreáll. Ettől még sokunk szörnyülködése és türelmetlensége a mai állapotok láttán több mint indokolt.

A szerző egyetemi tanár, Budapesti Műszaki Egyetem, Pénzügyek Tanszék