Tisztes budai polgárasszony panaszolja a telefonba: október 23-án odament a Kossuth téri ünnepség előtt a sípmester Juhász Péterhez, hogy a lelkére beszéljen, ne verje szét az embereivel a történelmi emlékezést, de a politikus válaszként bemutatott neki. Nyilván felháborította, hogy az őrző-védők úgy ítélték meg: személye az alkalmi kordonokon túl kifejezett veszélyt jelent – elsősorban saját testi épségére.
Napok után sem csitul a felháborodás, hogy a forradalom emlékére tartott központi ünnepséget a hátsó sorokban sikerült egy provokatőr kisebbségnek a futballhuliganizmus kultúrája felé elmozdítani. Megtalálták a rést, amelyen becsusszanva még pukkasztható a polgár, mert nagy tömegben megjelenik: ünnepelni és emlékezni akar. Képzeljük el, hogy fordítva áll a dolog: a kendermagos ember vacsorázni akar, de a fülébe sípolnak. Aludni szeretne: sípolnak a hálószobában. Szeretkezni óhajtana vagy elszívni egy spanglit: sípolnak. Vajon hány feljelentés születne a sérülő emberi jogai kapcsán?

A békés ünneplőnek ehhez képest nincsenek emberi jogai. Tűrnie kell, hogy szétfütyülik a Himnuszt, hogy semmit sem hallhat és érthet a színpadon előadott ötvenhatos kamasznaplóból, később a lengyel elnök vagy a magyar miniszterelnök mondataiból. Merthogy a szólásszabadság mindent felülír. De miért erősebb jog a sípolók szólásszabadsága a síptalanok hallásszabadságánál? Jogos kérdés, teoretikus kérdés – csakhogy ott és akkor feloldhatatlan. Jön egy nyeszlett vagy drabális valaki, egyik keze a sípon, a másik a kamerázó okostelefonon, és lerí róla, hogy az a műsor: hogyan támadják, hogyan ütik őt meg a „türelmetlen” orbánista polgárok, akiknek épp orvul behatoltak az intim szférájába. Tipikus XX. századi provokáció, XXI. századi technikával. Ráadásul nem tudni, ki a civil kép- és hangrögzítő, és ki a profi „újságíró” – az idézőjel azért jogos, mert az utóbbi is a provokáció organikus részese.

A 444.hu című internetes közlönynek sikerült a maga cinikus módján megközelíteni a lélektani kérdést: Hecker Péter festményére asszociált, akinek „Magukból kivetkőző asszonyok szimpatikus fiatalokat vernek című képe nem az idei október 23. után készült, valós történelmi előzménye van, de így is kijár neki a látnoki jelző”. Egy kis macsó stich, egy kis nőgyűlölet és egy kis korfasizmus – mindez a Juhász Péter-i sípszóval megbolondítva. De vajon ki vetkőzik ki magából, és ki a szimpatikus ebben a képletben? Az irónia duplafenekű: a politikai festészet eme új irályában a címadás jobbára érdekesebb, mint maga a mű.

A konkrét esetben nem árt emlékeztetni: az ellenzék által megvetett nyugdíjasok részhalmazát alkotják 1956 még élő hősei is, akik méltán sérelmezik, hogy az ő históriai igazságtételüket (ami tíz éve enyhén szólva nem sikerült fényesen) most éppen egy pitiáner aktuál­politikai happening oltárán próbálták feláldozni. Mit láttunk a nevezetes vasárnapon? Egyrészt a szemeit nem annyira 1956-ra, mint 2018-ra vető, részben ellenforradalmazó ellenzéket, amely az emiatt ki is fütyült Karácsony Gergely kivételével semmi lelkifurdalást nem mutat 2006 miatt. Másrészt pedig a sípos szabadcsapatot, amelynek Juhászon kívül (akinek már nincs vesztenivalója) a többi politikushoz és pártocskához látszólag nincs köze: olyan technikával – és feltehetőleg olyan finanszírozással – igyekeznek szétverni egy magyar állami rendezvényt, mint síptársaik teszik egyes amerikai elnökválasztási gyűlésekkel.

Ne tévesszen meg senkit az arcátlanul „kordonozó” MSZP! Ők most láthatósági különmeccset játszanak. Valójában nemcsak a megmaradt kádári bázisuk miatt bojkottálták az ötvenhatos parlamenti emlékülést, hanem ez is kísérlet volt a részükről kislisszolni a Bokros-féle ötszáznapos népfrontból: egyesek már megint az ő hátukon akarják becipeltetni magukat az Országgyűlésbe. Ettől függetlenül bele fognak állni az elkerülhetetlen törvényi szigorítás elleni harcba (illemkódex, mi illik és mi nem állami rendezvényeken) csakúgy, mint ahogy a kordonozást vagy az őrző-védő cég alkalmazásának felhánytorgatását is minden szívfájdalom nélkül bevetették napi politikai célok érdekében.

A sípos akció szellemi atyái nem Molnár Gyuláék háza táján keresendők. Az a botrányműhely feltehetőleg nemzetközi kitekintésű. A sípos provokáció (amelynek szerves része az öndokumentáció) a maga szempontjából sikeresnek mondható – az eredeti terv viszont az lehetett, hogy világszerte vágóképeket szolgáltassanak a média számára: magyar rendőrök sípos civil hazafiakat vernek a forradalom kerek évfordulóján. Nos, ez az alkalmazott őrző-védők miatt, fájdalom, nem jött össze. Pedig olyan szépen lehetett volna ellentételezni a híradókban a tíz évvel korábbi rendőrattakkal! 2016, amint úgy oltja ki 2006-ot, mint igazságbeszéd a hazugságbeszédet…

Az igazi persze az lett volna vágóképi szempontból, ha magát a nagy Juhász Pétert verik kékre-zöldre a kamerák előtt és vonszolják el talpig vasban az egyenruhások. Ehelyett a baráti médiumoknak be kellett érniük az ugyancsak sípfrászban szenvedő Ungváry Krisztián történész arcán oldalt lecsorgó vérrel, amelyet tüntetőleg nem törölt le. Szívből sajnálja az ember, ha a szólásszabadságot alapjaiban félreértő, azt kifordító naiv értelmiségi ilyen brutális módon találkozik a rögvalósággal. Nyilván azért sípolt, mert dobostorta-dobáláshoz messze volt a színpad. Távol álljon tőlem az áldozathibáztatás (hacsak épp nem az áldozattá válás volt a kikényszerítendő cél), de az „én nem fogom be sípos számat” típusú büszke-vérző nyilatkozat engem a Drágán add az életed!-széria egyik epizódjára emlékeztet. Ebben a soros terrorista zsarolásként azt a feladatot adja a kiszolgáltatott Bruce Willisnek, hogy pucéron, táblával a nyakában jelenjen meg Harlem kellős közepén, „Gyűlölöm a feketéket!” felirattal. Amerika híres demokrácia, ám ez a bátor gesztus ott sem életbiztosítás. S ha már korábban a futballhuliganizmust emlegettem: a sokéves tapasztalatból kiindulva a mindenkori rendezők ott sem eresztik össze a két szurkolótábor B-közepét, hogy aztán ölbe tett kézzel várják a fejleményeket.

Ungváry esete azonban túlmutat önmagán. Nem titkolom, hogy ellentmondásosnak és olykor kifejezetten kártékonynak ítélem a történészi munkásságát: a szememben ő afféle minden lében kanál médiaszemélyiség, aki olyan dolgokba is beleüti az orrát (például az irodalom belügyeibe), amelyekhez szemlátomást nem konyít. Ebben az esetben mégis a történész mivoltára vagyok kénytelen apellálni. Komolyan vehető a történelem ismerőjétől, hogy vacak aktuálpolitikai érdekek oltárán (nem tetszik neki Orbán fizimiskája és/vagy politikája) fel kell vagy lehet áldozni a nemzeti legendárium egyik sarokkövét, 1956-ot? Ungváry véres afférja topográfiailag nagyjából azon a helyen történt, ahol a véres csütörtök ártatlan, fegyvertelen (és síptalan) áldozatai hevertek vérbe fagyva. Miközben vérzik a szívem mindenkiért, aki vérzik, az egyik és másik eset között mégiscsak fényévnyi a különbség. Miért érzem úgy, hogy a sípos történész szemüvege mellett csordogáló, a médianyilatkozatig gondosan le nem törölt vér lecsöppenve megszentségteleníti az ötvenhatos áldozatok emlékét?

Bizonyára csak azért gondolom, hogy megcsúfolták a forradalmat, mert nem vagyok történész.