Mindenszentek és halottak napjának közeledtével a halál, az elmúlás, vagy netán eltávozott szeretteink emléke gyakrabban feltűnik gondolatainkban. Nem beszélve a ma már Magyarországon is egyre népszerűbb Halloweenról, aminek eredményeként nemcsak a sütőtök termesztés, de a rémisztő maskarák ipara is virágzásnak indult.
Mit gondoljunk ezekről az ünnepekről?

Hívőként tudjuk, hogy Jézus „megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet”1, tehát a halál számunkra az életet, az elmúlhatatlan életet jelenti.

Azt azonban kevesebben tudják, hogy ez a három ünnep, a Mindenszentek, a halottak napja és Halloween, egy tőről fakadnak, és nem az életet hivatottak hirdetni.

Az angol Halloween elnevezés korábbi formája a középkori „all Hallow’s eve” volt, az eredeti ó-angolban „Eallra Hālgena ǣfen”, a jelentése pedig „minden szentek estéje”. Magyarországon inkább Mindenszentekként ismert ez a vallások által „megszelídített” ünnepnap, amit IV. Gergely pápa nyilvánított egyetemes ünneppé 844-ben. A Halloween és a Mindenszentek tehát ugyanazt jelentik. Hogy miért tartják a Halloweent olyan furcsa szokásokkal kísérve? Azért, mert a Halloweenhez kötődő szokások az ünnep eredeti pogány formájának a hagyományaiban gyökereznek.

A ma Halloweenként és Mindenszentekként megtartott ünnep elődje a Samhain volt, ami a nyár halálát jelentette, de még távolabbra tekintve az időben az ünnep gyökere a pogány Baál-imádathoz és az azzal kapcsolatos emberáldozati napokhoz nyúlik vissza.

A Samhain jelentése „nyárvég”, amit október 31-én és november 1-én tartottak meg ünnepként.

A druidák hite szerint október utolsó estéjén elmosódik a határ a holtak és az élők világa között. A halottak szellemei visszatérnek, a tündérek és egyéb szellemi lények beléphetnek a fizikai világban élők birodalmába, hogy megszállják és zaklassák az embereket. Ezen az éjjelen a kelták részben azért öltöztek be különböző ijesztő szellemeket és démonokat utánzó maskarákba, hogy a gonosz lelkek a magukénak nézzék és békén hagyják őket. Ezt önmagában még babonákkal átitatott pogány hiedelemként is szemlélhetnénk, ám ennél messze többről van szó. Ugyanis a druidák, vallási meggyőződésből fakadóan, rendkívül kegyetlen áldozatokat végeztek ezen az éjszakán. A halál szó szerint aratott, mert ez egy rituális áldozati nap volt, amikor a különböző állatok mellett embereket is feláldoztak!

David J. Meyer így ír erről a Halloween és a sötétség erői című cikkében:
„Amikor október 31-én beesteledett, a druida klánok felöltötték fehér csuklyás kámzsájukat, s kezeikben sarlókat, valamint a kelta keresztet tartva megkezdték fáklyás felvonulásukat. A felvonulás kezdetekor megöltek egy rabszolgát, majd a holttest bal bokájára kötelet kötve vonszolták azt maguk után. A druidák addig mentek, amíg egy házhoz, vagy faluhoz értek, s ekkor a ‘trick or treat’-nek megfelelő követelésüket kezdték kiáltozni. Mindig egy rabszolgalányt, vagy egyéb női személyt követeltek maguknak.

Amennyiben a lakosok nem adtak ki egyetlen leányt sem, úgy a druidák a halott rabszolga vérével nagy hexagramokat, vagyis hatágú csillagokat festettek a falu házainak ajtóira és falaira. Ezután megidézték „az éj szarvakat viselő vadászát”, hogy valakit rémítsen halálra abból a házból, vagy faluból az éjszaka folyamán. Amennyiben a ház, vagy falu lakosai megadták a „treat”-et, a druidák egy emberarc formájára kivájt tököt helyeztek a ház, vagy kapu elé. A kivájt tökbe egy emberi faggyúból készült gyertyát gyújtottak, hogy az tartsa távol a gonosz szellemeket. Így a „Jack O’ Lantern” a Sátánnal való együttműködést szimbolizálja.”

Ez a druida emberáldozati rítus elevenedik fel akkor, amikor a szülők elengedik gyermekeiket, hogy vidáman, csapatokba verődve bejárják a környék házait „trick or treat”-elni, csak éppen emberáldozat helyett cukorkákat „követelnek” a lakóktól.

Az érem túloldalán pedig ott van a napjainkban a Halloweenhez hasonló sebességgel terjedő ateizmus, annak minden hozományával együtt.

A minap például arról lehetett olvasni, hogy Svédország megnyitotta a világ első ateista temetőjét.

Az ötletgazda Josef Erdem olyan temetőt akart, ahol mindenki „maga döntheti el, hogy milyen sírt akar, de a hely mentes lesz minden vallásos és nacionalista jelképtől”. Gondolom ez a halottak napjára és az azzal járó gyertyagyújtásra is vonatkozik, hiszen függetlenül attól, hogy okkult vagy az okkultból átszelídített „keresztény” ünnepként tekintünk rá, mindenképp „vallásos”. Az is igaz, hogy a temető egyelőre üres, tehát túl sok illegális gyertyától vagy kereszttől nem kell tartani a fenntartóknak.
Mr. Erdem amúgy elmondta, hogy hívőket is szívesen látnak, ha beleegyeznek, hogy vallásuk egyetlen jelképe sem lehet rajta a sírjukon és nem részesülhetnek egyházi temetésben.

A helyzet szomorú iróniája, hogy a temető fenntartója a Svéd egyház (Svédország evangélikus egyháza) lesz. Vagyis ez a vallásos szervezet egy olyan létesítményt kezel majd, ahol nem fejezheti ki saját vallásos hitét.

Nem vagyok a sírkövek és a temetők szakértője, de nem tudok arról, hogy egyetlen temető is kötelezné leendő lakóit arra, hogy vallásos jelképeket rendeljenek maguknak. Így tulajdonképpen az új temetőt a politikai korrektség mércéje szerint akár kirekesztőnek is nyilváníthatnánk, ha nem szoktuk volna meg, hogy a tolerancia mindig addig tart, amíg abba a hitet és Jézust nem keverjük bele, bár jelen esetben azért nem egészen erről van szó, hiszen elmúlhatatlan életünket nem egy vallásos szimbólum, hanem a Világ Világossága biztosította.

Ez a két egymással ellentétes tendencia – a halál és a túlvilág körüli okkult szokások iránti érdeklődés, illetve a túlvilág létezésének tagadása – mindig is vonzó területek voltak. A jelenség nem új keletű. C. S. Lewis 1942-ben így fogalmazta meg:

„Az ördögök felől emberi fajtánk két ellenkező, de egyaránt súlyos tévedésbe eshetik. Az egyik az, ha nem hisszük létezésüket. A másik az, ha nem csak hisszük, de túlzott és egészségtelen érdeklődést tanúsítunk irántuk. Nekik maguknak mind a két tévedés egyformán tetszik, és egyforma örömmel üdvözlik a materialistát meg a varázslót is.”2

A mi dolgunk mindkét tévedést elkerülni és a temetők körüli hercehurcák helyett az odafelvalókkal törődni. Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten elleni vétek lenne ellátogatni a temetőbe, csak a néhány órát pislákoló mécsesek forgalmának növelése helyett gondolatainkat irányítsuk inkább Arra, Aki azért jött, hogy „senki ne maradjon a sötétségben”3 és ehhez nincs szükség hivatalos ünnepnapokra.