Irak földjén már lassan két hete folyik a moszuli hadjárat, amelyhez mérhetőt a 2003-as amerikai megszállás óta nem láttak errefelé. Északon és keleten a kurd erők, míg délről az iraki kormánycsapatok és milíciák közelednek a vártnál gyorsabban Moszul felé, amelyet az Iszlám Állam ellenőriz. Arra azonban nincs válasz, hogy ha egyszer beveszik a nagyvárost, ki és milyen hatalmat valósít meg a többségében szunnita településen.
Ninive tartomány fővárosa, Moszul (Mauszil) a 2014-es villám-előretörés következtében került az Iszlám Állam kezébe. Az akkor majd kétmilliós várost ügyes csellel vették be a terroristák. Egy „esküvőre” alig ezer, fegyvertelen fiatal férfi érkezett meg a többnemzetiségű, de vallásilag szunnita többségű városba. Azon a két évvel ezelőtti júniusi napon adott jelre a rejtett fegyverraktárakból a harcedzett férfiak kezében megjelent a géppisztoly, és elkezdődött a kormányépületek ostroma. A hír hallatára a várost védő, az amerikaiak által korszerű fegyverekkel felszerelt húszezer iraki kormánykatona mint a nyúl futásnak eredt Bagdad felé. Nemcsak az ország második legnagyobb városa került az iszlamisták kezébe szinte sértetlen infrastruktúrával, bankjaiban őrzött nagy mennyiségű valutával, gazdasági erejével, a környékén lévő olajkutakkal, hanem egy teljes hadsereg fegyverzete. Az iszlamisták megütötték a főnyereményt.

Alig két hétre rá ebben a városban kiáltotta ki Abu Bakr al-Bagdadi a kalifátust, az Iszlám Államot. Moszul, ez a szimbolikus település lett az Iszlám Állam iraki fővárosa. Az amerikai invázió alatt Szaddám Huszein diktátornak ez a helység volt az utolsó védvonala. Amikor az amerikaiak feloszlatták a Baasz Pártot, amely évtizedekig gyakorolta a politikai hatalmat Irakban, és szélnek eresztették a hadsereget, sokan egyik napról a másikra földönfutóvá váltak Moszulban. Ebből a térségből származott a haderő tisztjeinek nyolcvan százaléka, akik akkor munkanélküliek lettek. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez a város lett az Amerika-ellenes terrortámadások egyik központja, a nemzetközi terrorszervezet, az al-Kaida tevékenységének fókusza. Az al-Kaidából lett az évek folyamán az Iszlám Állam magja, magasan képzett katonák, hírszerző és felderítő tisztek találtak mentsvárra az iszlamista szervezetben.

Amikor 2014. június közepén felkerült a dzsihadisták fekete lobogója a legmagasabb moszuli házra, valóságos örömünnep tört ki a városban, mert a szunnita lakosok úgy érezték, végre megszabadultak a bagdadi kormánytól, a síiták önkényuralmától. Ne felejtsük el, hogy az azóta mintegy 1,2 milliósra apadt városban rengetegen rokonszenveznek az Iszlám Állammal, ők vállalták, hogy bármi áron az otthonukban maradnak, őket nem lehet egyszerűen túsznak nevezni, emberi pajzsként védelmezik a dzsihadistákat.

HÚSSZOROS TÚLERŐ

A más vallásúak, más népcsoporthoz tartozók elűzése a két évvel ezelőtti győzelem másnapján megkezdődött: hoztak egy törvényt, ha valaki nem tér át a muzulmán hit szunnita ágára, és a városban marad, annak halállal kell számolnia. A keresztények, a síiták, a kurdok és a türkmének többségükben a távozás mellett döntöttek.

Tavaszra ígérték a bagdadi kormányerők offenzíváját Moszul ellen, és most már benne vagyunk az őszben. Mi ennek az oka? Az akció összetett, a milliós város különös lehetőségeket nyújt az ellenállásra, ilyen feladattal még az újjászervezett iraki kormányerők sem néztek szembe. Az Iszlám Állam részéről három-ötezer fegyveres védi Moszult, számíthatnak a lakosság rokonszenvére is, Irakban minden háztartartás alapvető része a Kalasnyikov. A dzsihadistáknak két évük volt a felkészülésre: aknamezőkkel, különböző védelmi állásokkal, menekülő-útvonalakkal, alagutakkal, öngyilkos merénylőkkel és gépkocsiba rejtett bombákkal várják a városban az előretörőket.

A rájuk támadó erők minimum hússzoros fölényben vannak, nyolcvanezerre teszik a számukat. Ötvenezer a déli fronton előrenyomuló kormányerők és harmincezer fő az északi, keleti irányból támadó kurd fegyveresek, a pesmergák száma. A bagdadi kormányerők több egységből állnak, amelyek együttműködése még a közelmúltban sem volt olajozott. A legnagyobb létszámot a megújult iraki hadsereg adja. Velük szoros együttműködéseben harcolnak a fekete egyenruhások, a terroristaellenes szolgálat, a CTS csapatai, nyilván nekik kell vinniük a prímet a harcokban. A megtisztított területeket az országos és helyi rendőrség paramilitáris egységei veszik uralomba. Aztán itt vannak a különböző fegyveres milíciák, köztük a síiták, akik nagyrészt Iránnak engedelmeskednek, Teherántól kapják a kiképzést, a felszerelést, a zsoldot, és olyan magas rangú iráni vezetőik vannak, mint Kasszem Szulejmáni tábornok, a Forradalmi Gárda egyik főparancsnoka.

A 34 milliós Irakban a síiták vannak többségben, az amerikaiak – természetesen a demokratikus játékszabályokat követve – nekik játszották át a végrehajtó hatalmat, amelyet korábban Szaddám szunnitái gyakoroltak. Az Iszlám Állam villámháborúja sikere miatt Ali Szisztáni ajatollah, az iraki síiták legfőbb vallási vezetője sürgette, hogy hívei hozzanak létre önvédelmi milíciákat. A „népmozgalmi egységek” közül a legelrettentőbb a Kataeb Hezbollah, az Isten Pártjának Brigádjai, amely jelentős szerepet játszik a felszabadító harcokban. A szunniták szerint ők még az Iszlám Államnál is kegyetlenebbek. Az eddig visszafoglalt nagyvárosokban, mint Er-Ramádi vagy El-Falludzsa, de a kisebb településeken is, gyakorta pusztít a megtorlás, a síiták vérfürdőt rendeznek a szunniták között, az öldökléseknek ártatlan polgári áldozatai vannak.

MEGSEMMISÍTETT PARANCSNOK

Van még egy külföldi játékos Moszul környékén, ez pedig Törökország. Ankara kétezer fős támaszpontot ural a város közelében jelentős tüzérséggel, harckocsiosztagokkal. Egyes szakértők szerint ez volt az oka a bagdadi kormányerők késlekedésének, ugyanis ők a török jelenlét megszüntetését követelték. Amikor rájöttek, hogy ezt nem tudják elérni, akkor pedig meg kellett állapodni Ankarával, milyen feladatokban vesznek részt.

A türkméneknek is van egy igen erős szunnita milíciájuk, a Ninivei Gárdisták, mégpedig a tartomány korábbi kormányzójának vezetésével: ­Atheel al-Nudzsaifi négyezer jól képzett harcosnak parancsol, természetesen közel állnak Törökországhoz.

Az iraki felek között létrejött megállapodás szerint Moszul területére csak az iraki hadsereg és az iraki rendőrség léphet be, a kurdok, a milíciák, amelyektől a legjobban rettegnek a szunniták, nemkívánatosak. Ezt az egyezményt sikerült tető alá hoznia Haider al-Abadi bagdadi kormányfőnek, ami több mint semmi. Ám arról nem szól a fáma, hogy mi lesz akkor, ha az iraki katonák mégsem boldogulnak az ellenálló dzsihadistákkal. Vajon ekkor nem fordulnak segítségért a közelben lévő erőkhöz? És a szövetségesek – amerikai vezetéssel – magukra vállalták az egész hadművelet levegőből való támogatását, francia és brit vadászgépek kapcsolódtak be az akciókba. Szeptember óta az amerikai drónok mintegy húsz jelentős iszlamista parancsnokot semmisítettek meg.

VERSENYFUTÁS A GYŐZELEMÉRT

A villamosmérnökből lett bagdadi miniszterelnöknek, Al-Abadinak kellene elboldogulnia, sőt irányítania e sok szálon futó játszmát. Amikor a 63 éves kormányfő az iraki televízióban fekete egyenruhájában, magas rangú katonáitól övezve múlt hétfőn ünnepélyesen bejelentette, hogy megkezdték a Moszul felszabadítására irányuló hadműveletet, akkor elég határozottnak mutatkozott. De vajon képes lesz-e gyakorlott karmesterként irányítani az igencsak vegyes és önmagával is ellentétben álló hadsereget? Az biztos, hogy az amerikai elnökválasztási kampányban az Iszlám Állam elleni tehetetlensége miatt bírált Barack Obama államfő sem állta útját annak, hogy még az ő elnöksége idején vigyék be a döntő csapást – legalább Irak területén – a dzsihadistáknak. Ezért volt az év eleje óta Irakban dolgozó 4600 katonai kiképző és a számtalan különleges osztag, amelyek rengeteg kellemetlenséget okoztak az iszlamistáknak.

A CIA is részt vett azoknak a terrorristaellenes erőknek a felkészítésében, amelyek elsőként léphetnek Moszul területére. Hogy mennyit ért ez az anyagiakat nem kímélő kiképzés, annak hamarosan látjuk majd eredményeit. Al-Abadi kormányának azonban nem sikerült csatát nyernie, hogy a lakosság ne úgy tekintsen rá, mint az előző kabinetre, a tolvajok gyülekezetére. Három miniszteri poszt – talán Irakban a legfontosabbak – jelenleg is betöltetlen, a hadügyi, az olajipari és a belügyi tárcát ellenőrzőé, ugyanis mindannyian olyan láthatóan károsították meg a közvagyont, hogy afölött a miniszterelnök sem tudott szemet hunyni. Haider al-Abadi, bár elődjénél, Núri el-Málikinél kissé népszerűbb, de túlzás lenne azt állítani, hogy az indexe a közvélemény-kutatásokban az egeket veri. Ráadásul még a szomszéd államok között sem az a kép él róla, hogy valami karizmatikus vezető. Moszul visszafoglalása ebben is nagyot segíthet.

Az Iszlám Állam iraki fővárosának meghódítása után már jöhet is a szír társa, Er-Rakka bevétele. Alighogy az iraki kormányfő bejelentette az offenzívát Moszul visszaszerzésére, már ilyen vélemények hangoztak el Nyugat-Európában. Először az iraki nagyvárost kell bevenni, csak utána kezdődhet meg a dzsihadisták szíriai központjának ostroma. Arra pedig fel kell készülni, hogy ott csak kipihent csapatokat lehet bevetni. Még Obama amerikai elnök is úgy üdvözölte a támadógépezet megindulását, hogy nem számít gyors győzelemre. A gerillaharc a szétrombolt épületek közt a legrosszabb esetben akár évekig is elhúzódhat, mint látjuk Aleppó (Haleb) esetében. Az Er-Rakkáról szőtt álmok megvalósulása még távol van – figyelmeztettek a térséget jól ismerők. Az Iszlám Állam iraki fővárosánál tapasztalt helyzet, amely korántsem egyszerű, valóságos gyerekjátéknak tűnik a szíriai káoszban lévő Er-Rakkához képest. A két „fővárost” egy időben kellett volna megtámadni, legalábbis katonailag ez lett volna a logikus, de a szír helyzet ma még alkalmatlan erre. Ha a kormányerők az oroszok támogatásával megtörik az aleppói ellenállást, az ő következő célpontjuk valószínűleg Er-Rakka lesz. Csak nehogy egyszerre érjenek a 200 ezres város alá a szír kormányerők, az oroszok, a Szabad Szíriai Hadsereg és a nyugatiak, élükön az amerikaiak támogatásával, az iraki kormányhű csapatok, a síita milíciák, a kurdok, a török fegyveresek, akik mind versenyt futnak azért, hogy ők vigyék be a halálos döfést az Iszlám Államnak. A nagy igyekezetben nehogy hajba kapjanak! De erre még várni kell.