Angela Merkel nem hajlamos a provokációra. Ha valamit mond, akármennyire szokatlan is, azért teszi, mert komolyan gondolja, nem pedig azért, hogy kipróbálja, tud-e a kijelentéssel erős érzelmeket kiváltani. A német kancellár a minap egy terjedelmes interjú közepén kijelentette: a török származásúaktól, akik már hosszú ideje Németországban élnek, elvárjuk, hogy magas fokú lojalitást érezzenek országunk iránt.
Ezt a témát ilyen határozottan és ennyire összpontosítva a török származásúakra még sohasem vetette fel német kancellár. De Merkel elődjeinek nem is volt rá okuk, hogy ezt az elvárást nyilvánosan nekiszegezzék a legalább hárommillió török származású németországi lakónak. Erre azért volt szükség, mert Recep Tayyip Erdogan török államfőnek a meghiúsult puccs utáni bosszúhadjárata nemcsak elérte Németországot, hanem indulatokat is szított a török származású kisebbség körében. Olyannyira, hogy Erdogan kritikusait a fenyegetések miatt bizonytalanság, sőt egyes esetekben halálfélelem fogta el.

Merkel figyelmeztetésében nemcsak az feltűnő, hogy a Németországban élő törököket véleménykülönbségeik békés tisztázására hívja fel, hanem az is, hogy a török származásúaktól egytől egyig lojalitást követel. Anélkül, hogy különbséget tenne azok között, akik már felvették, illetve megkapták a német állampolgárságot, és azok között, akik többéves németországi tartózkodás ellenére nem akarják felvenni, vagy nagykorúságukkor elutasították.

Ez igen összetett Merkel-féle furfang, illetve sakkhúzás. Először is, megnyugtatja az ónémeteket, akik minden török származású embert mindenkor elsősorban töröknek néznek, és most örülnek, hogy a kancellár „végre jól kioktatta őket”. Másodszor, nem sétált bele abba a csapdába, hogy a német állampolgárságú török származású embereket eleve lojálisnak tartsa, és ezzel éket verjen a honosított és a külföldi „törökök” közé. Ennek egyik oka, hogy a német kormány amúgy sem tudja, hogy a német állampolgárságú török származásúak közül hányan török állampolgárok is. A másik oka pedig az, hogy nem is teszi próbára, mi az erősebb, a „papír” vagy a „vér”. És végül, amúgy is mindenkit egy kalap alá vehetett, mert mindenkitől csak azt várja el, hogy német földön kizárólag békésen vitatkozzon és tüntessen.

Merkel kijelentése ennek ellenére egy veszedelmes helyzet tünete. Úgy látszik, számolni kell azzal, hogy milliószámra vannak olyan német polgárok, akikben a német állam nem bízhat meg magától értetődően. Ez furcsa módon kitetszik abból a két érvből, amellyel Merkel török eredetű államminisztere és az egyik nagy török közösség elnöke kritizálta a kancellári intést. Aydan Özoguz azt mondta, hogy a török származásúak nagy része „az országunkhoz tartozónak érzi magát”, ezért „ne is tételezzünk fel lojalitási konfliktusokat”. Gökay Sofuoglu pedig azt állította: mi évtizedek óta Németország részei vagyunk.

Akkor már csak az a kérdés, hogy kik voltak, akik török zászlókkal tüntetve Erdogan-féle frázisokkal fenyegették meg azokat, akik nem akartak részt venni a Gülen-ellenes hisztériában, vagy annak ellentmondtak? És ki az az állítólag 6000 ember, aki Németországban a török titkosszolgálat informátoraként működik? A kettős állampolgárság, mely házasságon vagy leszármazáson, bármely érdemen, akár gazdagságon alapszik, igen ritkán válik problematikussá. Nagy számban azonban a kettős állampolgárság mély bizonytalanság forrásává lehet. Talán még a legkevésbé két EU-tagállam között. De egy uniós tagállam és egy külső ország között mindig kirobbanhat olyan érdekellentét, hogy az egyik és a másik oldalról is megkövetelik a lojalitást. Erdogan sem csinál saját felfogása szerint mást, mint Merkel: feltétlen támogatást, lojalitást követel azoktól, akiket elsősorban törököknek néz – éljenek akárhol a világon.