Régi tradíciója már az amerikai politikának, hogy a regnáló elnököt hivatalának utolsó évében leginkább az foglalkoztatja, hogy hogyan fogja majd munkásságát megítélni a történelem.
Lyndon B. Johnson (1963–1968) azért küzdött, hogy a vietnami háború tragikuma ellenére létrehozza meggyilkolt elődje, J. F. Kennedy hőn áhított célját, a Nagy Társadalmat (Great Society). Ronald Reagan (1980–1988) azért szállt síkra, hogy véget vessen a szovjet kommunizmus világhatalmi törekvéseinek. Amerika 44. elnökének, Barack Obamának eleve nem adatott meg, hogy ilyen világmegváltó célkitűzései legyenek, de feladata azért volt elég. A belpolitikában többek között a közteherviselés igazságosabbá tétele, egy egységes és mindenkire érvényes egészségbiztosítási rendszer kiépítése, a legszegényebb társadalmi rétegek felzárkóztatása volt a legégetőbb feladat. A külpolitikában pedig Amerika vezető szerepének megerősítése, a Közel-Kelet stabilitásának garantálása és az amerikai–kínai kapcsolatok erősítése volt a prioritás. Az Európai Unió csak az utolsó helyen kecmergett.

Obama elnöki beiktatásának napján Amerika eufóriába esett. Az amerikai történelem első afroamerikai elnöke arra készült, hogy ráncba szedje a világot. Energikus beszédeivel hengerelt. A liberális amerikai média pedig egyenesen ezüsttálcán nyújtotta szolgáltatásait. Nyolc év elteltével azonban mi lett? Hova lett a tapsoló celebek, színészek, zenészek, rajongó értelmiségiek koszorúja? A nemes tervekből ugyanis fájdalmasan kevés valósult meg. A belpolitikában nagy habveréssel beindított egészségbiztosítási program, az Obama­care mára már több sebből vérzik, hiszen a nagy biztosítótársaságok egymás után, pánikszerűen szálltak ki a programból, látván a bürokratikus nehézségeket és a potenciális kliensek anyagi helyzetét. A mai napig még mindig 27 millió amerikai nem rendelkezik semmiféle egészségbiztosítással!

Az egyenlő közteherviselés programjából jóformán semmi sem valósult meg. Az amerikai alsó-középosztály egy végzetes társadalmi krízis állapotában van, és lassan a perifériákon találja magát, amíg a szupergazdagok jóformán adót sem fizetve élik minden eddiginél fényűzőbb életüket. Amerika fekete lakosságának 95 százaléka szavazott Obamára egy jobb élet reményében, de a nagyvárosi gettókban mégsem változtak meg a dolgok. A drogháborúk folytatódnak, és egy gettóban élő fekete férfi átlagéletkora még mindig csupán 35 év körül van. Obama regnálásának idején több feketét öltek meg a rendőrök az utcán, mint a Los Angeles-i Watts-lázadások óta bármikor. Amikor a Republikánus Párt elnökjelöltje, Donald Trump azt állította, hogy az ország etnikai szétszakadásban van, nem esett túlzásba.

A külpolitikában a posztbipoláris világ vezető országának már egy olyan geopolitikai realitással kell szembenéznie, amely egy hárompólusú világrendszer eljövetelét jelenti. Oroszország, amely még egy-két éve a világhatalmak perifériáján ingadozott, komoly hatalommá nőtte ki magát és hatékonyan avatkozik be olyan háborús konfliktusokba, mint a szíriai polgárháború, ahol egy év alatt sikerült megszilárdítania Aszad elnök hatalmát és kierőszakolnia egy pár napja érvénybe lépett fegyverszünetet, amelyre csak rábólintani tudott az amerikai külügyminiszter. A Távol-Keleten sem alakultak úgy az események, ahogy azt az amerikai külügy elképzelte. Az igaz, hogy az USA és Kína közötti gazdasági kapcsolatok a fénykorukat élik, de mindennek hatalmas ára volt, mert a régió kiemelten fontos országai, mint például Japán és a Fülöp-szigetek a biztonságukat féltik Kínától a Dél-kínai-tengeren folytatott erőszakos cselekedetek miatt. Kína illegitim módon próbálta kiterjeszteni hatáskörét a régió értékes korallszigeteire és a F

Fülöp-szigeteki halászok, ha kimerészkednek a nyílt tengerre, azonnal kínai naszádhajókkal találják szembe magukat. A helyzet annyira elfajult, hogy a minap Rodrigo Duterte Fülöp-szigeteki elnök a diplomácia történetében egyedülálló módon nemes egyszerűséggel lekurvázta Obama anyját…

Az amerikai elnök csak akkor éreztette aggodalmát az öreg kontinens miatt, amikor a britek már a Brexit-kampányt élték. Obama ekkor, amikor már rég késő volt, külön beszédben kérte az angol népet, hogy ne lépjenek ki az unióból. S habár Obama hagyományosan jó kapcsolatokat ápol a francia és német vezető politikusokkal, Európa sorsa és léte, a migránsválság és annak következményei láthatólag nem borítják fel lelki egyensúlyát. Az egyetlen dolog, amit szívből szorgalmaz, az az Amerika és Európa közötti kereskedelmi megállapodás (TTIP), amely megkönnyítené a két kontinens kereskedelmi kapcsolatát, enyhítené a vámtarifát és nagyobb ellenőrzési jogot adna a multinacionális vállalatoknak.

Hillary Clinton elnöksége esetén az itt leírtakban nem lesz változás. Trump elnöksége esetén azonban radikális fordulat is elképzelhető a kül- és belpolitikában. Tegyük ismét erőssé Amerikát! – ez Trump választási mottója. Novemberben eldől, megtörténik-e.