Hogyan menthetem meg a fiamat egy olyan helyzettől, ami törvényesen nem kifogásolható, de morálisan annál inkább?
A fiam a mindenem. Hatéves kora óta egyedül nevelem, mindent megadtam neki, amit emberileg lehetséges. Karate edzéseket, angol tanárt, klassz könyveket, színházat, operát, síeléseket, nyaralásokat, számítógépet, amit csak akart. Már tízévesen is olyan érett és bölcs volt, hogy bármit meg tudtam beszélni vele. Mi ketten egységet alkottunk, boldogok voltunk, hatalmas megértésben és szeretetben éltünk.

Ha bármilyen problémám volt a munkahelyemen, vagy ha szerelmi csalódás ért, esetleg a családban volt valami zűr, például az anyámmal, aki mindig csak kritizált engem, vele biztosan megbeszélhettem, mert olyan okos meglátásai voltak, mint egy vén, indiai bölcsnek.

Egyértelmű volt, hogy a Bölcsészre megy

Balázs humán érdeklődésű, bár a reál tárgyakból is mindig ötöse volt. Szerettem volna, ha informatikus lesz vagy építész, esetleg ügyvéd, hogy biztosítva legyen a későbbi megélhetése, de őt egyik szakma sem érdekelte. Bölcsésznek tanult, ezen belül is a filozófia hozta lázba. Amint elkezdte az egyetemet, szinte alig láttam.

Az előadások után néhány kölyökkel beültek különféle teázókba, és beszéltek, beszéltek, megvitatták az élet nagy dolgait. Amikor hazajött, és boldog lázban égve elmagyarázta, milyen őrült teóriákat szültek, azon kaptam magam, hogy a fiam elhúzott mellettem, már nem is tudom követni, miről beszél. Butának éreztem magam mellette. Már nem tudtam vitába szállni vele, érvelni az igazam mellett, nem is tudtam, mi az én igazam, és mi az övé.

Nekem is tanári diplomám van, de ezt az eszmei száguldást már nem tudtam követni. Ahogy az évek teltek, Balázs egyre ritkábban avatott be az egyetemi dolgaiba, inkább már csak a hétköznapi ügyekről beszélt velem, persze most is éreztette, hogy mellettem van, és bármiben segít.

Egy tanárnő felkarolta

Egy éve tűnt fel a színen egy nő, akiről viszont elég gyakran hallottam tőle. Ez a nő az egyik tanára az egyetemen, elég szabadelvű, ahogy hallottam, filozófiát tanít, és rettentően okos. Legalábbis Balázs szerint. Amióta a tanárnő felbukkant, Balázs már nem is találkozott a barátaival, mindig ezt a nőt követte, még az otthonába is feljárt, bevásárolni, takarítani is segített neki.

Eleinte semmi rosszat nem láttam ebben, sőt, hálát éreztem, hogy egy egyetemi tanárnő ilyen nagy gondot fordít a fiam fejlődésére, örültem, hogy nemcsak a katedráról oktatja, hanem a közvetlen közelébe is odaengedi, de aztán kezdett egyre furcsább lenni a dolog. Előfordult, hogy a fiam már éjszakára se jött haza.

Szegény éhező asszony!

Elkezdtem faggatni Balázst a tanárnőről, persze, csak ügyesen, nehogy gyanakodni kezdjen. Kiderült, hogy szingli, mindössze két évvel fiatalabb nálam, se kutyája, se macskája, se gyereke, és nagyon nehéz az élete, mert alig keres, és mindig súlyos anyagi gondjai vannak. Ezt Balázs úgy adta elő, hogy azt hittem, mindjárt megszakad a szíve a végtelen igazságtalanságot látván, hogy egy ilyen okos tanárnőt nem becsül meg a társadalom, és csaknem éhezik.

Miután úgy tettem, mintha együtt éreznék vele, és én is sajnálnám a szegény tanárnőt (aki amúgy kezdett egyre gyanúsabb lenni), Balázs lelkendezve elmesélte, hogy eladta a laptopját, hogy az árával segítse a tanárnő adósságainak törlesztését. Na, itt betelt a pohár. Egy szemvillanás alatt lehullott rólam az együtt érző álarc, és előtört az anyaoroszlán. „Hogy mit csináltál? Eladtad a laptopot, amit 200 ezerért vettem? És ő elfogadta?” És mindenféle csaló, meg ribanc jelzővel illettem a tanárnőt. Erre, persze, Balázs jókedve is elszállt. Úgy nézett rám, mint még soha.

Azt mondta, földhözragadt vagyok!

A fiam villogó tekintetében egyszerre láttam dühöt, haragot, gyűlöletet, megvetést, szánalmat, és elmondani sem tudom, mennyi iszonyú érzelmet. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden kötődésünk, szeretetünk elszállt, és örökre elvesztettem őt. Közel hajolt hozzám, és sziszegve az arcomba vágta, hogy én sosem fogom megérteni, amit ő érez, mert az anyaghoz vagyok ragadva, nem vagyok értékesebb, mint egy háziállat, mert számomra csak a biztonság és az élelem fontos, nem tudok feljebb lépni, magasabbról szemlélődni, fogalmam sincs az eszmeiségről, a transzcendenciáról, meg mit tudom én, miről, de megbocsát, mert nem tehetek arról, hogy ilyen primitív lélekkel vagyok kénytelen élni.

Úgy értek a szavai, mintha kést szurkált volna belém. De ez még nem volt elég, az arcomba vágta azt is, hogy vegyem tudomásul, a tanárnőben megtalálta a szellemi és a lelki társát is, valamint szexuálisan is remekül kijönnek, ezért el fogja venni feleségül.

Először megszólalni sem tudtam, aztán üvölteni kezdtem, hogy most bemegyek az egyetemre, és azonnal kirúgatom azt a nőt, aki naiv, fiatal fiúkkal, méghozzá a tanítványaival tartatja el magát, mire a fiam felröhögött, hogy ne fáradjak, a tanárnő már nincs az egyetemen, mert a hozzám hasonló, szűk látókörű kollégái kirúgatták. Ezzel berontott a szobájába, és a hátizsákjába dobálta néhány ruháját, majd elviharzott.

Két hete nem láttam, nem is hallottam róla, nem hív, nem keres. Ha én hívom, kinyomja a telefont. Megszakad a szívem. Tényleg örökre elvesztettem az erős, okos, széplelkű, becsületes fiamat?

Elvégre nagykorú…

Nem tudom, mihez kezdjek, mit tehetnék. Ha elmennék a tanárnőhöz, és számon kérném, biztosan tudom, hogy azzal még távolabb kergetném magamtól Balázst.

A rendőrségre nem mehetek, hogy egy jóval idősebb nő megrontja a fiamat, hiszen Balázs 23 éves, nagykorú, azzal fekszik le, akivel akar. Attól félek, hogy a nő hatására a kis lakását is el fogja adni, amit a nagynénjétől örökölt. Én nem fogok tudni másik lakást venni neki.

Mit tehetek egy ilyen helyzetben? Kérlek, adjatok tanácsot.

Ildi történetét lejegyezte Kóbor Kata