Tíz év telt el az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, a minden részletében máig tisztázatlan tévéostrom és az erre válaszul adott, a kollektív bűnösség talaján álló, szégyenletes rendőrterror óta, mely több mint másfél évtizeddel a rendszerváltozás után nem csak a diktatúra gyakorlatát hozta vissza Magyarországra, de az 1956-os forradalom 50. évfordulójának meggyalázásához vezetett.
Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése magától értetődő morális felháborodást keltett szerte az országban. Bármely normális demokráciában természetes lett volna, hogy a miniszterelnök a botrány kirobbanása után egy órán belül távozik, már csak azért is, mert ha ezt nem teszi meg önként, akkor a kormánytöbbség vonta volna meg tőle haladéktalanul a bizalmat. Mivel ez nem történt meg, mindabban a szennyben, amelyet e beszéd – a tartalom és a forma egységét mutatva – jelképez, az akkori kormánykoalíció mindkét pártja osztozik, amelyek közül, hála Istennek, már csak az egyik van velünk – még ha ők osztódással szaporodva azóta két darabban hordozzák is azt a példátlan morális terhet, amelyet a hatalom nyílt és tudatos hazugsággal való megszerzése és az állami erőszak-monopólium jogállami korlátok nélküli felhasználása jelent.

Az őszödi beszéd olyan, nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló politikai botrány, hogy Nyugat-Európában mindenütt hasonló reakciókat váltott volna ki, zavargásokat eredményezett volna, különösen úgy, hogy e rendkívüli skandalum után a kormány a helyén maradt. Ennek ellenére a Fidesz, felelős ellenzéki pártként viselkedve, a tüntetők jogos morális felháborodása ellenére is tűrhetetlen erőszakos cselekedeteit a leghatározottabban elítélte. Két nappal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, a tévéostrom másnapján, még a választásokat bevallottan hazugsággal megnyerő szocialistákkal összefogva is hajlandó volt a Fidesz-frakció közös nyilatkozatot elfogadni Az erőszak ellen és a békességért címmel.

Az őszödi beszéd jelentősége és politikai hatása időben és térben is messze túlmutat a 2006 utáni parlamenti cikluson, leginkább nem 2010 előtt, hanem azt követően befolyásolta a magyar belpolitikát. Ha nincs őszödi beszéd, akkor a szocialista pártnak mégis lett volna egy nem túl hiteles, de legalább elmesélhető menekülőútja, hogy nem becsapták a választókat, hanem csak a választások után ismerték fel saját kormányzásuk katasztrofális következményeit.

A beszéddel együtt járó morális bukás mélyebb sebeket okozott az MSZP-nek, mint a kommunista diktatúrához kötődő utódpárti lét. Máig hat, sőt egyre inkább úgy tűnik: teljesen kiheverhetetlen.

2010 óta a baloldal ugyanott tart, ugyanazokkal a stratégiai nehézségekkel küzd, mint akkor. Gyurcsány Ferencet sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják.

Az őszödi beszédből és a kormány lemondásának elmaradásából következő radikalizálódás a Jobbik megjelenésével háromosztatúvá tette a magyar politikai térképet, és fél évtizeden keresztül döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a jobbközép kormánynak öt éven át kétharmados többsége volt, és ma sem látszik, hogy bármely, önmagát baloldalinak nevező erő egy parlamenti választáson a közeljövőben esélyes kihívóként léphetne fel.

2006 őszén, már a tévészékház ostromát követő szeptemberi napokban, a rendőrök a kommunista diktatúra óta nem tapasztalt kíméletlenséggel léptek fel. Már akkor sem válogattak erőszakos és békés tüntetők, sőt még egyszerű járókelők között sem, mégis a leg­brutálisabb rendőrterror az október 23-i – az ’56-os forradalom 50. évfordulóját ünneplő – Fidesz-megemlékezést követően történt. Ugyan a rendőrségnek egy hónapja lett volna arra, hogy a tévészékháznál tapasztalt, józan ésszel nehezen magyarázható szakszerűtlenség, majd az ezt követő napok jogállami szelekciót nélkülöző fellépése után felkészüljön néhány száz erőszakos tüntető megfékezésére és százezernyi békés ünneplő megvédésére, ehelyett előbbieket rendőrsorfallal tolta rá az utóbbiakra, hogy a zavargókra hivatkozással példátlan brutalitással lépjen fel a Fidesz nagygyűléséről hazatérő, a gyülekezés alkotmányos alapjogát békésen gyakorló polgárokkal szemben. Lovasroham, kardlapozások, könnygáz és fejmagasságban kilőtt gumilövedékek. A rendőrök azonosító számot nem viselve, ezáltal tetteik következményei alól magukat már előzetesen mentesítve, válogatás és minden alap nélkül vettek őrizetbe és vertek meg bárkit, aki éppen a rendőrség által tudomásul vett nagygyűlés környékén tartózkodott.

A 2010-es kormányváltást követően az új Országgyűlés egyik első határozatában kötelezte a kormányt a rendőri brutalitás áldozatainak peren kívüli kártalanítására. A kormány felhatalmazta a Belügyminisztériumot, hogy tárgyalásokat folytasson, és egyenként kössön megállapodást a károsultakkal. E megállapodások eredményeként az akkor még folyamatban lévő perek, illetve elévülési időn belül érvényesített igények alapján 131 károsultnak 245 millió 72 ezer forintot fizetett ki a Magyar Államkincstár.

Az Országgyűlés 2011 májusában fogadta el a 2006-os rendőrterrorral összefüggő ítéletekről szóló semmisségi törvényt. A jogszabály a kizárólag rendőri jelentésen vagy tanúvallomásokon alapuló ítéletek esetén hivatalból vagy kérelemre perújítást és az ítéletek megsemmisítését írta elő.

Amit a törvényhozó, illetve végrehajtó hatalomnak 2010 után a 2006-os jogsértés orvoslása érdekében lehetősége volt megtenni, azt megtette. E felelősségi körön kívül esik az a szégyenteljes igazság, hogy az igazságszolgáltatás egésze, az ügyészség és a bíróság egyaránt csődöt mondott 2006 őszén, különösen az előzetes letartóztatások minden alapot nélkülöző és minden bizonyítékot mellőző első fokon történt indítványozása és elrendelése során. Az igazságszolgáltatás akkori működése és az ezt követő büntetőjogi felelősségre vonás elmaradása a Gyurcsány-kormány tevékenységéhez hasonló sebet ejtett a jogállamba vetett hitünkön.

Ahogyan az országgyűlési határozat megfogalmazta: „2006. szeptember 19–22. napja között, valamint 2006. október 23. napján a törvények betartására felesküdött rendőrök százai, több különböző helyen, egymástól függetlenül, egyidejűleg, a rendőrségi törvényt már önmagában sértő azonosíthatatlanság mögé bújva soha korábban nem tapasztalt, törvénytelen brutalitással léptek fel a védtelen és békés polgárokkal szemben. A kilőtt szemek, a csonttörések, az emberi méltóságot semmibe vevő megaláztatások több száz áldozata máig viseli azokat a testi és lelki sebeket, amelyek, mint az állam korlátokat nem ismerő, politikai célzatú, diktatórikus fellépésének a következményei, a jogállamot is megsebesítették. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az előzetes letartóztatások indítványozásakor és elrendelésekor első fokon az ügyészi és a bírói szervezet sem volt képes alkotmányos rendeltetésének megfelelni, és a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekre az esetek többségé­ben megfelelő szakmai indokok hiá­nyában, a büntetőeljárás alapelveinek semmibevételével került sor.

Polgárai méltóságán, kiszolgáltatottságán keresztül az államba vetett bizalom és az állam tekintélye megsérült.

A demokratikus jogállam legsúlyosabb sérelme mégis az, hogy a történtekre következmények nélkül kerülhetett sor. Törvényszerűen ássa alá a jogállamba vetett közbizalmat és a közrendet, ha az állami vezetők megbízatásukkal, a rendelkezésükre álló monopolizált erőszakhatalommal következmények nélkül élhetnek vissza, illetve nyilvánvaló mulasztásaik kivizsgálatlanul és megtorlatlanul maradhatnak.”