A mai népvándorlást két módon lehet nézni: az emberszeretet vagy a tárgyilagos megítélés szempontjából. Az emberiesség parancsa a befogadás és a segítségnyújtás mellett szól.
Az egyházak az irgalmas szamaritánusról szóló evangéliumi példabeszédet idézik. Tárgyilagosan nézve azonban fel kell ismernünk, hogy a „menekültek” zöme nem az üldöztetés elől menekül, és tudva, milyen sok pénzbe kerül nekik ez a kaland, még annak is csak némi megszorítással adhatunk hitelt, hogy az éhség hajtja őket. A jobb megélhetést keresik. Ugyanakkor lehet, hogy ösztönösen sejtik, hogy lakóterületük egyre kevésbé képes eltartani a gyorsan szaporodó embertömeget, úgyhogy hazájukban éppúgy süllyedő hajón érezhetik magukat, mint átkelésükkor a földközi-tengeri lélekvesztőben.

A valóban istápolásra szoruló legszegényebbek, legelesettebbek nem tudnak útra kelni, úgyhogy az érkezőknek nyújtott segítséget a viszonylag tehetősebbek kapják. Azt is el kell ismernünk, hogy kegyetlen a helyzetük azoknak, akik bebocsátásra várnak Európa kapujában, még ha emberbaráti szervezetek és az államok segítő kezet nyújtanak is nekik.

Erkölcsi dilemma

A tömeges befogadás azonban társadalmi egyetértést kíván. Nagy komiszság, ha egy ember olyan kötelezettséget vállal, amelynek terheit előzetes egyeztetés nélkül részben szomszédjára hárítja. Vajon a hatalom pillanatnyi birtokosainak van-e joguk ahhoz, hogy a változékony közhangulatra építve és a következményekkel nem számolva polgáraikat és az ő leszármazottaikat arra késztessék, hogy hazájukat idegenekkel megosszák? Ennél is sokkal nagyobb erkölcsi vétség azonban egy állami vezetőtől, ha előzetes egyeztetés nélkül olyan ígéretet tesz, amely más államokra is felelősséget ró.

A német kancellár saját országa nevében csábította be a szíriai menekülteket, s ezt a „meghívást” fél Európa megszenvedte, ráadásul, nem tudván megkülönböztetni a bevándorlót a menekülttől, csaknem minden bevándorlóra alkalmazták azonnal. A befogadást a munkaerő iránti éhséget csillapító, gazdaságilag áldásos tettként tüntetik fel, másfelől azonban amely ország nem kér ebből az áldásból, azt az Európai Bizottság önkényesen a részvétlenség vétségével bélyegzi meg, és megtorlással fenyegeti.

Némely államhölgyek és államférfiak hallgatólagosan már fel is adták országuk európai identitását. Egész Nyugat-Európában tapasztalhatjuk, hogy a muzulmán bevándorlók idegenek maradnak a befogadó társadalmakban. Ezt felismerve nem egy európai közjogi méltóság jutott arra a meggyőződésre, hogy a muzulmán tömegek kezelésére célszerű lenne a muzulmán törvényt, a saríát elismerni, engedve annak, ami törvényen kívül már úgyis megvalósulóban van. Ez szétfeszítené az európai jogállamot, szétzilálná a római jogon alapuló jogrendszereket, és megcsúfolná a keresztény erkölcsi felfogást: önfeladás volna magas fokon. Messzemenő hatása nem hagyná érintetlenül a befogadó ország bennszülött polgárait sem. E polgárok például nem tudnák, hogyan kell viselkedniük a vegyes közegben: a nők a muzulmán férfiak önhatalmúlag kikiáltott magasabbrendűsége miatt, a férfiak pedig a bosszúval végződő konfliktusok veszélye miatt.

Történelmi lecke

Magyarország nem lépett erre az útra, és politikusaink nagy többsége nem így képzeli el a rendet. Hazánk dúskál a fájdalmas történelmi tapasztalatokban, amelyek ellenállóvá teszik a multikultúra eszméinek szélsőségeivel szemben.

A magyarok a IX. század végén maguk is bevándorlók voltak a gyéren lakott Kárpát-medencében, majd több száz évig rokon népeket fogadtak be. A besenyők, kunok, jászok letelepedhettek, mert volt számukra hely, és királyaink feladatot is találtak számukra a határvédelemben, a terméketlen puszták meghódításában stb. Őket a magyarság fokozatosan beolvasztotta, csakúgy mint a nyugat felől állandóan beáramló, sőt behívott „vendégek” nagy hányadát. Mások (például a szász telepesek) alkotmányos jogot kaptak a különállásra. Ám hamarosan jöttek a mongolok és a törökök is.

A mongolok feldúlták, kifosztották az országot, megtizedelték a lakosokat, majd a következő évben távoztak, a törökök viszont kétszázötven esztendeig folytattak hódító háborút ellenünk, majd a nyugati felszabadítók és a kuruc–labanc villongások tarolták le a magyar földet. A török időkben a magyar lakosság nagy része kipusztult. Az alföldi falvak jószerével lakatlanná váltak, és a népességi váku­umba a peremvidékek népe költözött be, az ő helyükre viszont, „a munkaerőgondok enyhítésére”, minden irányból idegen telepeseket invitáltak be. A XIV. században az ország lakosságának 75-85 százaléka még magyar anyanyelvű volt, a XVIII. századra azonban ez 40 százalékra csökkent. A magyarok aránya – nagyrészt asszimiláció eredményeként – a XX. század elején közelítette meg újra az 50 százalékot. A több száz évig tartó békés betelepedés hatására a népesség összetétele gyökeresen változott, mintha az ország nagy részét meghódították volna.

A túlnyomóan idegen ajkú (ámbár keresztény) népességet a nemzetállami nacionalizmus korában (a XIX–XX. században) egyre kevésbé lehetett egy magyar országban megtartani. Természetes ugyanis, hogy minden nemzet önálló politikai alakulat létrehozására törekszik. Ezt tette a magyarság is a Habsburg Birodalomban. Az önállósulás konkrét formája és sikere az erőviszonyoktól függ. A XIX–XX. század naiv magyarjai nem akarták tudomásul venni, hogy a korábban bevándorolt „nemzetiségeknek”, ha már egyszer itt vannak, éppúgy joguk van saját államhoz, mint a magyaroknak. Az erőviszonyok pedig egyre kedvezőtlenebbekké váltak számunkra. Az ország feldarabolását nem lehetett elkerülni, s ezen Trianonban a nyugati hatalmak részrehajlása és Magyarország kommunista, majd nacionalista irányultsága is rontott.

A most előadott leckéből bárki rájöhet, hogy a muzulmán bevándorlás még sötétebb jövővel „kecsegtet”. A nyugati értelmiség azonban a magyar példát nem ismeri, nem akarja ismerni, hiszen a tragikus végkifejletért az ő államaik is felelősek. Pedig megláthatnák benne saját jövőjüket.

Politikai kérdőjelek

A befogadás híveit nyugaton nemzeti bűntudatuk vezérli, a magyaroknak azonban nincs okuk olyan bűntudatra, amelyet a befogadás enyhíthetne. A saját népességfogyásukat évtizedek óta bevándorlókkal kiegyenlítő gazdag államok – főleg, amelyek a gyarmatbirodalmukért, a világháborúkért és az arab diktatúrák szétrobbantásáért viselt felelősségük miatt meghasonlottak önmagukkal – lassan döbbennek rá a bevándorló tömegek miatt egyre növekvő veszélyre. Nehezen hiszik el, hogy az iszlám szervezeteket bosszúszomj fűti a keresztény Európa ellen, és nem veszik észre, hogy ha engednek a bevándorlási nyomásnak, elsősorban az embercsempész bandáknak kedveznek. Ugyanis a Közel-Kelet és Észak-Afrika instabil régióinak egyre növekvő túlnépesedése (lásd Maróth Miklós akadémikus érveit: http://egyazegyben.com/elkepesztoen-oszinte-beszed-a-migraciorol-43161), amelyet az éghajlatváltozás is súlyosbít, a befogadás révén csak ideig-óráig enyhül.

Az EU nyugati tagállamainak vezetői a felelősségáthárításban és a keleti tagállamok elleni vádaskodásban jeleskednek. Az erkölcsi tekintélyek az országokat önzetlen viselkedésre buzdítják. Tagadhatatlan, hogy az önzetlenség az erős egyéniséget hőssé avathatja, azonban országok számára nem tanácsos ezt előírni, mert súlyos belső konfliktusokhoz vezet. De ha egy ország követné tanácsaikat, az önfeladásával érne fel. Ez kevésbé fáj olyanoknak, akik már lemondtak saját hazájukról, de fájna nekünk, akik jól érezzük magunkat nemzetként, egyszersmind európaiként Európában.

A magyar kormány az egyetlen racionális utat járja: az Európai Unió meglévő önvédelmi szabályaihoz ragaszkodik, ezzel fékezi a bevándorlást, és megpróbálja a többieket is rávenni, hogy védjék meg a schengeni Európa határait. Ha a többi tagállam hasonlóan következetes lenne, megelőzhetné újabb bevándorló tömegek elindulását. Ha a népszavazás eredményes lesz, másokat is arra buzdíthatna, hogy a természetes önvédelmet válasszák, és az Európai Unió intézményeit eltántoríthatja további önkényes intézkedésektől.

A szerző akadémikus, atomfizikus