Huszonegy éve tornázik már Hegyi Dóra, sok mindent beáldozott érte, de nem bánja. Sőt, még mindig van benne szenvedély...
„Mindössze négyéves voltam, amikor elkezdtem a tornát. Tulajdonképpen törvényszerű volt ez, hiszen anyukám és Laurinyecz Julika néni, a Flex HD Egyesület elnöke, edzője, lelke, kolléganők voltak. Tehát meglepő lett volna, ha nem kötök ki ott. Nem is műveltem soha semmi más sportot, csak az aerobikot. Huszonegy esztendeje csinálom…”
Dóra – vagy, ahogy mindenki nevezi: Dodi – gyerekként és tinédzserként is sikeres volt, szállította az érmeket zsákszámra. Azonban a sok tehetséges, ügyes gyerekből ritkán válik eredményes felnőtt versenyző. Ő azon kevesen közé tartozik, akinek ez (is) sikerült.
„Számomra 2013 hozta meg a nagy fordulatot, a nagy áttörést. Ekkor történt, hogy befejeztem a tanulmányaimat Budapesten és azonnal jöttem haza,  Debrecenbe. Újra itt éltem és edzettem, megint Julika néni, majd Kovács Judit, azaz „Csucsó”  felügyelte a munkámat. Ez pedig hatalmas lendületet adott nekem. Erre nagy szükségem is volt, illetve van, hiszen nekem a testi adottságaim – a magasságom – miatt sokkal többet kell dolgoznom, mint a riválisaimnak, sokkal nehezebb nekem a mozdulataimat, a kéz és lábtartásomat tökéletesíteni a gyakorlataimban.”
De a rengeteg munka meghozta a gyümölcsét. Dodi 2015-ben sporttörténelmet írt. Női egyéniben megnyerte az aerobikosok 2015-ös világkupa-sorozatát, ez pedig addig egyetlen magyar versenyzőnek sem sikerült.
„Fantasztikus volt a versenysorozat. Minden korábbinál több munka volt ebben a győzelemben, persze az is számított, hogy mindegyik Világkupa-versenyen ott tudtam lenni. Mondjuk azért, a puszta jelenlétnél egy ”kicsit” többre volt szükség: az elődöntőkben és finálékban, 2015-ben hatszor tudtam bemutatni a gyakorlatomat elemhiba nélkül.”

És a sikerek folytatódtak. A magyar aerobik legnagyobb sikereit hozta a portugáliai Elvasban megrendezett Európa-bajnokság. A sikerek egyik letéteményese ezúttal is Dóra volt. Négy éremmel gazdagította figyelemreméltó kollekcióját: egyéniben és csoportban ezüst-, párosban bronzéremmel gazdagodott. A magyarok győztek a nemzetek közti pontversenyben.
„ Régebben rendkívül nehéz volt dobogón végezni, mert a sportdiplomáciánk erőssége elmaradt a többiekétől. De ma már változott a helyzet – ez talán annak is köszönhető, hogy felnőtt egy erős versenyzői generáció, akiket már nem lehetett nem észrevenni. Pedig nem könnyű a helyzetünk – például a duó olyan, amelyikben versenyzek, hogy én debreceni vagyok, Bali Dani pedig Pécsen él. Az ötfős csapatunknál pedig még komplikáltabb a helyzet, mert Debrecen-Budapest-Pécs háromszögben létezünk. De mindenki félretesz mindent a közös siker érdekében. Azt hiszem, igazán jó csapat vagyunk”.  
Az idei esztendő legfontosabb versenye a dél-koreai Incshonban rendezett aerobik-világbajnokság volt. Nem pusztán az ott elért eredmények miatt kellett a jó szereplés, hanem azért is, mert ezen a világversenyen lehetett kvalifikációt szerezni a 2017-es wroclawi Világjátékokra. Az ugyanis nem más, mint a nem olimpiai sportágak olimpiája.
„Nagyon boldogok voltunk, hogy sikerült, mert oda eljutni tényleg különleges élmény lesz minden szempontból. Ilyenkor szokták megkérdezni: nem sajnálom, hogy kimaradok az „igazi” olimpiából? De, természetesen sajnálom, hiszen olimpikonnak lenni, netán ott érmet nyerni, alapvetően megváltoztatná a sportágam ismertségét, elismertségét, támogatását, finanszírozását – egyszóval mindent. Ám én azt is mondom erre: talán nem olyan nagy baj ez. Mert így megmarad az aerobik tisztasága, megőrizhetjük azt a közeget, amiben nem minden a pénzről szól.”
A kiváló aerobikos számára hamarosan elindul újra a felkészülés a soron következő nagy feladatokra. Szó volt róla, hogy jövőre Világkupa-versenyt rendezhetnek Debrecenben, de ez úgy tűnik, nem fog összejönni – máshol kell tehát learatni a remélt babérokat. A legnagyobb megmérettetés a Világjátékok lesz. Ám Dodi fejében már ott motoszkál az a gondolat is: vajon meddig tartson a pályafutása?
 „Amint már mondtam, huszonegy éve vagyok aerobik versenyző. Ez nagyon hosszú idő. Azt is látni kell, hogy az utóbbi években hatalmasat fejlődött a sportág, egyre nehezebb világszínvonalon űzni. Hogy mikor hagyom abba, még nem tudom. Azt biztos, hogy nem akarom megvárni, hogy elhagyjanak a riválisok, nem akarok ‘leépülni’. Szerintem érezni fogom a testem jelzéseit is. És hallgatni is fogok rá…”