A legutóbbi amerikai elnökválasztáson a republikánusok üzeneteinek 92, a demokratákéinak csaknem 98 százaléka negatív tartalmú volt. Idén sem számíthatunk kevésbé agresszív kampányra: a két jelölt gépezetei már felpörögtek, de a stratégáknak nem lesz könnyű dolguk, hiszen a demokrata Hillary Clintont és a republikánus Donald Trumpot a felmérések szerint egyaránt többen utasítják el, mint ahányan támogatják. Megvizsgáltuk, hogyan működik a kampány az Államokban, és kik állnak a kulisszák mögött.
Clevelandben tartották a Republikánus Párt elnökjelölő konvencióját, és a rendezvény idején folyamatosan a belvárosban körözött egy teherautó, rajta a következő feliratú plakáttal: Hillary for Prison in 2016! Jól kezdődik a kampány: a másik oldal jelöltjét börtönbe küldenék a volt külügyminiszter választási jelmondatának – Hillary for President! – kifigurázásával. Közben a republikánusoknál sem felhőtlen a hangulat, hiszen a párt veteránjai rémálmaikban sem gondolták volna, hogy az extravagáns milliárdos lesz a befutó a startvonalra felsorakozó tizenkét jelölt közül, így Donald Trump indul az elnökválasztáson a párt színeiben.

Pokolba az elittel!


Elemzők szerint Trump minden, korábban az előválasztási kampányokat jellemző szabályt felrúgott, és így tudott nyerni. Egy volt republikánus képviselő úgy jellemezte Trumpot egy baráti társaságban, hogy a milliárdos vagy a legokosabb jelölt, aki valaha elindult, vagy a legbutább őrült. Trump más, eddig szokatlan dimenzióból közelítette meg és robbantotta szét a pártot, ráérezve a szervezeten belüli évtizedes feszültségekre a pártvezetés és a talpasok között. A maga bumfordi módján döntögette le sorra a tabukat, reményt ébresztve azokban, akik úgy gondolják, a politikusok elárulták őket az utóbbi években, és persze azokban is, akiknek elegük volt a politikai korrektség terrorjából. Amerikában ugyanis sokan vesztesnek érzik magukat – lecsúszott középosztálybeliek, munka nélkül maradt munkások találtak emberükre a gazdasági patriotizmust hirdető, bevándorlást korlátozni akaró jelöltben.

Hasonló folyamatok zajlottak a demokratáknál is, de ott végül nem volt elég a lendület ahhoz, hogy a magát demokratikus szocialistának valló Bernie Sanders vermonti szenátort egészen az elnökjelöltségig repítse. Az idős politikus egyesek szerint 1968 emlékét hozta el Amerikában, így energikus fiatalok a vietnami háború elleni tiltakozókhoz hasonló lelkesedéssel kampányoltak neki, és fogalmaztak meg erős kritikát a politikai establishment ellen. Hangjuk egészen a demokraták konvenciójáig elhallatszott, ahol többször is Bernie! Bernie! rigmussal fojtották bele a szót az éppen beszélőbe, annak ellenére, hogy időközben a szenátor is beállt a sorba, és Hillary Clinton támogatására szólította fel híveit. Nagy kérdés, hogy ezek a hívek átszavaznak-e a szintén elitellenes Trumpra november második keddjén. (Az elitellenes hangulat alakulásáról lásd Jó populisták, rossz populisták című keretes írásunkat! – a szerk.)

Ímélbotrány kontra Trump ámokfutása


Megyesy Jenő, a magyar miniszterelnök külpolitikai tanácsadója mindkét konvención jelen volt. A denveri ügyvéd kétlaki életet él budapesti és coloradói otthona között, és jó kapcsolatokkal rendelkezik Amerikában. Lapunknak azt mondta, fájdalmas élmény volt számára a jelölőgyűléseken eltöltött nyolc nap. A republikánusoknál sok képviselő és szenátor egyszerűen nem ment el a rendezvényre, így nem sikerült felmutatni a párt egységét. Pedig az is fontos cél a konvención, hiszen a sokjelöltes előválasztás után illene demonstrálni, hogy a belső csatáknak vége, és mindenki felsorakozik a győztes mögött. Kérdéses az is, sikerült-e teljesíteni a harmadik célkitűzést, vagyis fellelkesíteni a kampányban dolgozó önkéntesek hadát. Megyesy szerint a republikánus vezetők közül sokan azt várták, a belső csatározások végén Trump stratégiát váltva konszolidáltabb kampányra vált, de ez nem történt meg, és emiatt sokan aggódnak, mert a harsány odamondogatásokkal eddig nehéz volt elnökséget nyerni. A vereséget pedig tragédiaként élnék meg a republikánusok: Obama két ciklusa után nem akarnak még egy harmadikat az ellenfélnek.
Megyesynek a demokraták philadelphiai konvencióján az tűnt fel, hogy az első nap a színpadon egyáltalán nem voltak amerikai zászlók.

Miután ezt a sajtó szóvá tette, másnap a színpad szélére tettek néhányat, de nem látszottak, amikor a tévékamerák a beszélőket mutatták. Az egyre nagyobb botrányt aztán úgy ellensúlyozták, hogy az utolsó napon minden néző kezébe nyomtak egy-egy lobogót.

A demokraták jelöltállító gyűlését egyébként beárnyékolta a Wikileaks által kiszivárogtatott majd húszezer ímél – egyértelműen kiderült belőlük, hogy a pártvezetés kezdettől kedvezett Hillary Clintonnak, és igyekezett aláásni Bernie Sanders kampányát. Talán ennek tulajdonítható, hogy a konvención a kaliforniai delegáció Clinton beszéde alatt skandálni kezdte: „Börtönbe vele!”

A kampányfinanszírozás finomságai


A konvenciók után jön a neheze: elindulnak az országos kampányok, s ezek nagyon sokba kerülnek. Trumpnak jelentős vagyona van, ám főleg ingatlanokban, ezért már arra is hitelt vett fel, hogy finanszírozza az előválasztási kampányát. A két párt támogatói bázisára korábban az volt a jellemző, hogy a demokraták a szakszervezetektől, néhány milliárdostól és a hollywoodi sztároktól függtek, a republikánusok pedig az üzleti világtól és kisebb-nagyobb egyéni adományoktól, vagyis a középosztálytól. Ezt írta felül nyolc éve Obama újítása, az úgynevezett microfoundrising: rájöttek, hogy érdemes lehajolni az apróért, és megszólították az egyszerű szavazókat, megköszönve az akár ötdolláros támogatást is.

Itt álljunk meg néhány mondat erejéig! A vonatkozó törvények értelmében magánszemély választási ciklusonként legfeljebb 2700 dollárt adhat a jelöltnek, évente 33 400-at a pártnak, de bármennyit egy Super PAC-nek (arról rövidesen, mit is jelent ez a kifejezés). Az adományozónak nyilatkoznia kell, hogy saját pénzét adja, nem mástól kapta az összeget. Külföldről pénz nem érkezhet sem párthoz, sem jelölthöz. A szövetségi választási bizottság honlapja szerint hétfő estig az egyéni támogatók összesen 795 millió dollárt adtak az elnökjelöltségre aspirálóknak, ez az összeg alighanem rohamosan emelkedni fog. A kampányfinanszírozási rendszer különben hat éve változott jelentősen, amikor az amerikai legfelsőbb bíróság gyakorlatilag azt mondta: a pénz maga a szólásszabadság, tehát ha nem hagyják, hogy bármennyit adj, az a szólásszabadság korlátozását jelenti.

Most pedig nézzük, mit is takar a Super PAC! Magyarul politikai akcióbizottságot jelent (az itthoni közéletből talán a Civil Összefogás Fórum végez hasonló tevékenységet), amelynek bárki korlátlanul adhat pénzt, még a vállalatok és a szakszervezetek is. Ezek a Super PAC-ek elméletben nem dolgozhatnak együtt a politikusok kampánystábjával, csak bizonyos nézeteket és ügyeket támogathatnak vagy ellenezhetnek, a jelölt nevének említése nélkül. Ez könnyen kijátszható – bizonyos témákat és az abban megfogalmazott álláspontot úgyis bizonyos politikusokhoz kötik a választók, és gyakran előfordul, hogy egy ilyen szervezetben a jelölt felesége, rokona, jó barátja dolgozik. A fő feladat nem a jelölt dicsérete, hanem az ellenjelölt besározása. A legutóbbi kampányban, Barack Obama és Mitt Romney küzdelmében az összes republikánus üzenet 92 százaléka, a demokratáknál pedig csaknem 98 százalék negatív tartalmú volt, és zömüket a Super PAC-ek fizették! Egyébként az azt megelőző kampány volt a legdrágább az Államok történetében: 2,3 milliárd dollárt emésztett fel, és jelentős mértékben a Super PAC-ek forrásteremtő képességének volt az eredménye. Július végi adatok szerint eddig negyvenhat ilyen kampánytámogató Super PAC van, és számuk egyre nő. Hogy a számokat érzékeltessük: a szállodaiparban dolgozók szakszervezete négy éve, az Obama-kampányban hatvanmillió dollárt adott törvényesen, miközben valószínűleg nem minden szállodaipari dolgozó feltétlen híve a politikusnak.
A Super PAC-ek mellett persze működnek a hivatalos kampányszervezetek is, amelyek bevételeiről pontos nyilvántartást vezet a választási iroda. A Hillary for America nevű csapat eddig 264 millió dollárt gyűjtött, tőle messze elmarad a Donald J. Trump for President nevű csoport a maga 89 millió dollárjával, bár az utóbbi időben már jobban pörögnek, mint az ellenfél csapata. Trump egyébként súlyos hátrányban van, hiszen neki nincs évek óta gondosan építgetett csapata, mint Clintonnak, és a párt sem áll ki teljes mellszélességgel mellette. Eddig ingyen kapta a felhajtást, a botrányra épített stratégia hozta neki a tévészerepléseket. Most jön a neheze, mert a média Amerikában a demokratákhoz húz, és nekik is világos a feladatuk: „szét kell lőni” a republikánus jelöltet. Ráadásul az extravagáns milliárdos meglehetősen narcisztikus személyiség, nem hallgat a tanácsadókra, hiába próbálják óvatosságra inteni. Az sem kedvező fejlemény, hogy Trump nemrég kirúgta a kampányfőnökét, Corey R. Lewandowskit, aki helyett Paul J. Manafortot kérte fel, egy olyan szakembert, aki már Ronald Reagan kampányában is dolgozott.

Döntő lehet a közösségi média szerepe


Egyébként a republikánus konvención a Trumpot kevéssé kedvelők azon nevetgéltek, hogy a milliárdos kampánycsapata egyetlen asztal körül elfér – ahhoz képest, hogy korábban az elnökjelöltek egész hadsereggel indultak csatába, ez elég vékonynak látszik. Persze Trump elnökjelöltségét sem tartotta senki valószínűnek, aztán lemosta az összes esélyes aspiránst.

A másik oldalon Clintonnak olajozott kampánygépezet áll rendelkezésére. Talán túlságosan is olajozott: kampányfőnökének, John Podestának azért kell most magyarázkodnia, mert nemrég még egy olyan energiacég igazgatóságában viselt tisztséget, amely 35 millió dollárt kapott egy Putyinhoz köthető alapítványtól. A demokraták kampánystábja a Center for American Progress cégre épül – ez a liberális gazdasági és politikai irányvonalat képviselő agytröszt és politikai kutatóközpont 2003-ban alakult washingtoni székhellyel. Tavaly tetemes összeget gyűjtöttek, honlapjuk szerint fél- és egymillió dollár közötti adományt adott nekik a szaúdi nagykövetség, de még Bill és Melinda Gates alapítványa is.

A stábnak nem lesz egyszerű dolga: el kell magyarázni a választóknak, hogy folytatnák ugyan Obama örökségét, de mivel a lakosságnak csak 17 százaléka gondolja azt, hogy az ország jó irányba halad, arról is beszélniük kell, miben lesznek mások. Egyszerre kell szólni a hagyományos demokrata bázishoz – szakszervezetek, feketék és spanyolok, nők, mindenféle kisebbségek –, ugyanakkor a fehér többségtől is kell hozni szavazatokat. Kezelni kell az ímélbotrányt, emellett kibontakozóban van a korrupcióvád is: külügyminiszterként Hillary Clinton jóváhagyta egy urániumbánya eladását az oroszoknak, miután a bányatulajdonos csaknem két és fél millió amerikai dollárt adományozott a Clinton-alapítványnak.

A kampányban várhatóan ezúttal is igen nagy szerepet játszik a közösségi média, és ebben Trump erős: nagyon agresszíven van jelen például a Twitteren. Szakértők szerint az azonnali jelenlét lehet a kulcsfegyver. Ma már nem a drága tévéreklámok a leghatékonyabbak, hanem hogy a szavazópolgárok mit adnak tovább, osztanak meg egy adott jelöltről. A közösségi médiában ugyanis már mindenki kampányfelület, és az emberek jobban bíznak a barátaikban, mint a jelöltekben. A Facebook már be is mutatta legújabb fejlesztését (és ne legyenek illúzióink, ezt jó pénzért mindkét oldalnak el fogják adni), amely egy algoritmussal elemzi, saját felületeiken miről beszélnek az emberek. Kulcsszavakat generál (például korrupció, terrorizmus, közbiztonság, ímélbalhé), és azt is figyeli, milyenek erre a többiek reakciói. Ezzel kitűnő mankót ad a politikusnak, mikor miről beszéljen, sőt hogyan reagáljon, hogy az a közönség szája íze szerint való legyen.

Egyben biztosak lehetünk, nagyon durva kampány várható. Egyrészt Trump személyisége miatt, másrészt mert mindkét jelöltet van miért és mivel támadni. A feladat egyik stábnak sem egyszerű: olyan még nem volt az elnökválasztások történetében, hogy mindkét jelölt elutasítottsága ötven és hatvan százalék között áll, és Clintonról mindössze a szavazópolgárok 34 százaléka gondolja, hogy őszinte és megbízható. A felmérés most éppen jelentős előnyt mutat az ő javára, de ez tulajdonképpen teljesen lényegtelen: nem több szavazatot kell szerezni, hanem megnyerni a billegő államokat. Az elnökségről ugyanis nem közvetlenül a szavazók döntenek, hanem az általuk államok szintjén megszavazott elektorok, és hiába nyeri meg valaki néhány államban hatalmas fölénnyel a szavazást, ha a többiben néhány szavazattal ugyan, de a másik győz.

Nem kevesen vannak, akik azt mondják, igazából nem is az a legfontosabb kérdés, ki nyeri az elnökválasztást, hanem hogy a republikánusok meg tudják-e őrizni a többséget a képviselőházban és a szenátusban. Novemberben ugyanis a szenátorok egyharmadát is megválasztják, és úgy alakult, hogy több republikánus szenátort kellene újraválasztani, mint demokratát. Jelenleg patthelyzet van: hiába nevez ki a demokrata elnök például egy alkotmánybírót, ha azt a republikánus többségű szenátus nem fogadja el. Nem véletlen, hogy a jobboldal hagyományosan legbőkezűbb támogatói, a multimilliárdos Koch testvérek most egyetlen centet sem szánnak a Trump-kampányra, de bőkezűen támogatják a republikánus képviselők és szenátorok kampányát.

Az elnökválasztás dilemmáját legjobban Megyesy Jenő mondatai érzékeltetik.