"Milliók vágynak a halhatatlanságra, akik nem tudnak mihez kezdeni magukkal egy esős vasárnap délután." Valóban, az emberiség számára örök kérdés, miképpen akadályozhatná meg a kaszás eljöttét. Pedig természetes folyamatról van szó, ami elkerülhetetlen.
Suzanne Sadedin, a Monash University munkatársa megpróbálta megválaszolni a kérdést, miért is kell meghalnunk.

Először is akadnak olyan téveszmék, amiket sokan igaznak vélnek. Például, hogy azért kell meghalnunk, hogy helyet biztosítsunk a minket követő generációknak. Ez azonban nem így van, sőt ha genetikai szempontból vizsgáljuk a dolgot, sokkal hatékonyabb lenne, ha az erős génekkel rendelkezők nem halnának meg, mint hogy azon utódaik kövessék őket, akikben a génjük csak 50 százalékban található meg.

Az sem igaz, hogy a sejtek vagy a DNS öregedése miatt kellene meghalnunk. Ugyanis a sejtek, bár valóban képesek elhalni és mutálódni, ugyanakkor az újratermelődés lehetősége is adott. Ilyen sejtmutáció például a rák is, igaz ez talán nem a legpozitívabb példa.

Az evolúció során elméletileg képesnek kellett volna lennünk kifejleszteni az igazán hosszú életet. Elég csak megvizsgálni a Föld összes ismert élőlényét, hogy lássuk, egyesek nagyon rövid ideig - tiszavirág például - míg mások rendkívül sokáig élnek, lásd a Galápagosi teknőst. Az emlősök például többnyire sokkal kockázatosabb életet élnek, ezért korábban is halnak.

A genomika sok mindenre képes választ adni, hiszen olyan géneket ismertet meg velünk, mint a sejtosztódás megakadályozásáért felelős P53, aminek köszönhetően a testben lévő sejtek csak egy bizonyos mértékig képesek mutálódni.

Az is biztos, hogy a sejtek önmagukban képesek akár örökké élni. Ott van például az a kutya, ami ugyan 11 ezer éve meghalt, de egyes sejtjei a mai napig élnek, méghozzá a kutyák nemi szervének rákos megbetegedéseként. Utah államban él egy olyan nyárfa, aminek gyökere legalább 80 ezer éves.

Tehát egyes fajok gyorsan halnak, mások sokáig élnek. És ez a különbség nem csak a genetikában mutatkozik meg. Ott van például a szervek sérülése. Egyes szervek gyógyulnak és regenerálódnak, mások nem. Ha letörik a farka, a gyík újat növeszt. Egy medúzafaj tulajdonképpen halhatatlan, hiszen egy idő után újrateremti saját magát.

Az evolúció képes volt kvázi halhatatlanságot létrehozni. Akkor az ember miért hal meg mégis?

A rendkívül komplikált válasz leegyszerűsítve így hangzik: a génjeinknek nem áll érdekében energiát pazarolniuk a túlélésünkbe. Az ember olyan világra születik, ami ezerféleképpen tör az életére, majd felnőve mindent megtesz, hogy ezt a kellemetlen szituációt csak fokozza. Éhínség, extrém időjárás, kardfogú tigris, villámcsapás, betegségek, fulladás, háború, atombomba.

Ezek a véletlenszerűen bekövetkező támadások azt hitették el testünk alkotóelemeivel, hogy annak az esélye, hogy egy bizonyos kor után életben legyünk, szinte nulla, mert valami úgyis megöl minket. Ha pedig ez a helyzet, akkor minek fektessenek erőt a hosszú életbe. Inkább igyekeznek valami hasznosat továbbadni az utódainknak, az sokkal jobb befektetésnek tűnik génszempontból.

Ijesztő dolog ez, de így van. A saját testünk nem akarja, hogy örökké éljünk. Figyelembe véve, hogy a természetnek szinte mindig igaza van, valószínűleg kénytelenek leszünk ebbe beletörődni.