A minap az N1 vendége volt Popély Gyula történész, a Felvidék „mindenese”, aki kendőzetlenül beszélt arról az öngyilkos folyamatról, ami az elrabolt országrészeink közül különösen is a történelmi Felvidéken megy végbe. Ennek ellenére a felvidéki magyarság valahogy jó ideje „mostohagyermek”-e közgondolkodásunknak. Pedig ottani véreink életének megértése, megtartása semmivel sem kisebb jelentőségű, mint a többi elrabolt országrészeink hathatós védelme. Mintha azonban nemzetstratégiai kiútkereséseinkbe nem férne bele a Felvidék. (A képen a füleki vár 1938-ban, „Mindent vissza!” transzparenssel.)
Ha megnézem az „Észak felé!” című korabeli filmdokumentumot a Felvidék többségében magyarlakta részeinek 1938-ban az anyaországhoz való visszatéréséről, bizonyára nem csak az én szemem nem marad szárazon. Húsz évi elnyomatás után előkerültek az almáriumokból a háromszínű zászlók, s kitört ottani magyarjainkból az elfojtott sírás Horthy bakáinak bevonulásakor. De ami a legfontosabb, az „élni és élni hagyni” gondolata járta át bensőjüket. 

Ma viszont, amint Popély Gyula elmondta, sokszor bizony a magukat magyaroknak valló szülők ott is inkább szlovák iskolába járatják gyermeküket, ahol pedig van magyar iskola. Lehet kárhoztatni persze a szlovák történelempropagandát hazugságaiért, de a helyzet az, hogy tanulhatnánk belőle. No nem a hazugságok átvételét, hanem a nacionalizmust. 

A szlovák propagandatanítók már az öklömnyi szlovák fejébe beleverik, hogy ő Sztvatopluk ivadéka, a sokáig magyarok által bitorolt ősi szlovák föld birtokosa. Mi viszont vajon miért nem tanítjuk meg gyermekeinket dicsőséges honi históriánkra – persze korántsem csak a Felvidéken? Természetesen illesse tisztelet mindazon pedagógusokat, akik szinte a széllel szemben is kiállnak magyarságukért, de számuk, egyelőre legalábbis, igencsak kevés.

Pedig, hangsúlyozta Popély, csak akkor veszünk el, ha lemondunk önmagunkról, ha a „merjünk kicsik lenni!”-szlogent magunkénak valljuk. Ha valamikor, ma aztán körmünkre ég a Dsida Jenő által megfogalmazott erkölcsi parancs teljesítése, az, hogy „felejtett, ősi szóra / kell megtanítni fiainkat, / mikor rémít a falvak csendje / s elönt a semmi árja minket / és szülni kell és nemzeni / s magunk képére kalapálni / vánnyadt gyermekeinket!”

A csendes, halk, szelíd szavú, történetesen éppen felvidéki Mécs Lászlónak van egy verse, a „Pisztrángok példája”:

A pisztrángoktól ezt tanultam:

sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában és kicsit vadultan,
rugalmasan, ragyogva, frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.

Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó suhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül, szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván.

A Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hizlaló, tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusuk! Ők az ormótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!

Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csónakkal elérjék
s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,
de a Faj meghalt benne: hulla.

A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük átok!
Ó, pisztráng-lelkű Pajtás, előre
a Forrás-álmú hegytetőkre! 

Sohase ússzunk az árral, int a költő. Igen, enélkül nincsen nemzetmegmaradás. A költő is azt üzeni hát, hogy miénk lehet az egész Felvidék, de csak akkor, ha akarjuk.