Az egykori keresztes hadjáratok vezetőihez hasonlították a törökök Ferenc pápát, miután a XX. század első népirtásának nevezte az örmények lemészárlását.
Bár beszédírói kínosan kerülték a népirtás szó használatát, Ferenc pápa minapi örményországi látogatásán, a protokollt és a gondosan előkészített terveket felrúgva genocídiumként emlékezett meg a XX. század elején történtekről. Nem először tette ezt: már tavaly tavasszal, az események 100. évfordulóján tartott örmény szertartású szentmisén szembement a hivatalos török állásponttal, mely elismer néhány százezer, a háborúskodás következtében valóban bekövetkező halálesetet, de tagadja, hogy módszeres népirtásról lett volna szó.

Akkor behívatták a török külügyminisztériumba a Vatikán ankarai képviselőjét, most pedig a törökök, sérelmezve, hogy az egyházfő a keresztény örmények álláspontját tette magáévá, az egykori keresztes hadjáratok vezetőinek agressziójához hasonlították a szavait.

Ferenc, észlelve a botrányt, hazafelé menet a repülőn tartott sajtóbeszélgetésén részletezte a szempontjait. A Magyar Kurír által lefordított beszéd lényege:

– Argentínában, amikor az örmények lemészárlásáról beszéltek, mindig a népirtás szót használták; ő nem ismert más kifejezést.

– Tisztában van vele, hogy a népirtás szó sérti a törököket.

– Mindig is három fő XX. századi népirtásról beszélt: az első az örmény, a második Hitleré, a harmadik Sztáliné.

– Egy jogász azt mondta neki: a népirtás szakkifejezés, amely nem szinonimája a kiirtásnak; előbbi ugyanis jóvátételt és hasonló szankciókat von maga után.

– Ennek ellenére kitart álláspontja mellett, főleg, hogy már II. János Pál pápa is alkalmazta a népirtás kifejezést.

– Bár beszédében eredetileg nem volt benne, azért használta a népirtás szót, mert úgy érezte: miután egy éve már alkalmazta genocídium kifejezést, furcsa lett volna, ha most nem ismétli meg.

– Ezzel együtt nem bántó szándék állt a gesztus mögött, hanem leginkább azt akarta hangsúlyozni: csakúgy, mint Hitler és Sztálin esetében, a nagyhatalmak elfordították a tekintetüket.

A történtek megihlették Vértesaljai Lászlót, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztőjét is, és a következő jegyzetet fogalmazta meg a pápa szavairól:

A politikailag korrektről: a közepében hazugság van – Ferenc pápa Örményországban

E talányos cím hallatán, érzem, páran azt kérdezhetik: Na, öreg, most hogy jössz ki ebből a nehéz felütésből? A székely ember egyenességével! – válaszolom s pontosításként elmondom gyerek-, ifjú- és felnőttkorom egyik kedves olvasmányának belém ívódott történetét.

Ábelre gondolok, ott a rengetegben. Otthon, a hazájában, még pontosabban boronaházuk hátsó udvarában, ahol apja a fiával együtt szekérre rakta a szálfát. Vásárba vitték, mert kellett a pénz. Ábel csak nézte, hogy a szép, szebbfajta darabok miként kerülnek egymás mellé állítgatva a szekér palánkja mentén, körbe-körbe, mutatóba. Aztán beljebb ment, mehetett a hitványabb is, a szekér közepébe, ahol már nem is látszott. Ábel csak nézi, nézi az egészet és próbálja összerakni magában az igazságot, ahogy eddig azt éppen apjától tanulta. Már készen van minden és a csinos szálfarakomány ígéretesen mutatja magát, amikor egyszer, hosszasabb nekikészület után Ábel csöndesen megjegyzi az apjának: A közepében hazugság van!

Az öreg először a fészi’-hez nyúlt, aztán elengedte, mert ő is tudta, tudta nagyon jól, hogy a fiának igaza van. A közepében hazugság van!

Szavak szálfái mögé is lehet bújtatni az igazságot. Mert hát ezt is, azt is a vásárra kell vinni. Ma – a tágas, feneketlen világpiacra.

Ferenc pápára gondolok, mostani örményországi apostoli útjára. Ahogy magával vitte a gondosan előkészített beszédeket. Aztán ott a helyszínen, a valósággal találkozott. A cicernakaberdi Nagy Sorscsapás emlékmű Öröklángja lobogásánál a csendben megszólaló ősi örmény fúvós hangszerek odasodorták a Musza Dag hangját, szinte kihallani Bagradjan szavát és nem is olyan messziről, a maga feltétlen tekintélyével lenéz oda az örmény magasfennsíkra az Ararát. Isten hegye! Hófödte csúcsának pillantása a prófétáké, a szivárvány-szövetséges Noé emeli a karját, kezében olajág, arcán mégis fájdalom. Alig maradtunk – mondja – a Nagy Vízözön után!

Lehetetlen nem kimondani, hogy itt egykor özönvíz dúlt. Lehetetlen nem kimondani, hogy itt egykor népirtás történt. Különben nem tudok szembenézni az öregekkel, nem találkozhatom látó szemeikkel. Most csak rájuk figyelek, arra a ráncos-arcú öregre. Öreg az és nem idős! És az ölében az unoka kicsi pulyája, szénparázs szemmel mosolyog.

Ferenc pápa elengedi a papírját és szabadon mondja a tényt, a valós igazat: genocidio, népirtás. Gyógyító bizsergés jár át hárommillió honi örményt és még vagy ötöt szerte a világban. Szó sincs arról, hogy kik és miért és hogyan tették, hogyan tehették…

Ferenc pápán Benedek pápa vértanú színű stólája. Azé az elődé, aki a 2001-ben idelátogató idős Szent II. János Pállal együtt néven nevezte az igazságot. Akiknek elődje, XV. Benedek (1914-1922), az első világháború pápája nyári nyaralójába fogadta az örmény genocídium túlélőinek egy csoportját.

Most már Ábelt is látom, ott van Ferenc pápa mellett. Kezében tartja báránybőr kucsmáját, a gyergyói és ditrói örményekre gondol, isteni liturgiájuk hosszú keserű szólamaira és eszébe jut az apja szekere. A pápára néz. Hegyesen mondja: Most akkor ebben nincs már hazugság!