Hoppál Mihály professor emeritus, az MTA doktora nemzetközi hírű tudós. Fő kutatási területei az etnoszemiotika, a mitológiakutatás, a népi gyógyászat és a sámánizmus. A 74 éves tudóssal a kutatá­sain kívül a hiedelmek szerepéről is beszélgettünk.
– Ön szerint miért érdekli az embereket a sámán, a sámánság? Valami posztmodern hiányérzet lehet a magyarázat?

– Igen, a hiány találó kifejezés. Hinni kell valamiben, és a legegyszerűbb hinni a nemzeti hagyományokban, mert az a miénk!

– Miért a sámánokat kezdte kutatni? Már akkoriban is népszerű téma volt?

– Diószegi Vilmos, aki akkor osztályvezető volt, 1972-ben hirtelen meghalt, és a hagyatékát nekem kellett feldolgozni és angolul megszerkeszteni az Akadémiai Kiadónál megjelent Shamanism in Siberia című kötetét, ami nagyon sikeres volt. Ekkor indultam el a sámánkutatás útján. Később megalapítottam a Nemzetközi Sámánkutató Társaság könyvsorozatát, a Biblioteca Shamanisticát; máig 16 angol nyelvű kötetet adtunk ki, és a nemzetközi tudományosság mind vevő volt rá. Ezért nem értem, miért döntött úgy az Akadémiai Kiadó mostani vezetősége, hogy kihátrál a nyereséges sorozat mögül, hiszen a sámánkutatás tagadhatatlanul fellendült az elmúlt évtizedekben. A mai napig többen jelentkeznek – Kínától az Egyesült Államokig –, hogy a sorozatban szeretnék doktori értekezésüket kiadni. Úgy látszik, az Akadémiai Kia­dót, a holland befektetői csoportot nem érdekli a magyar tudományosság, jól megélnek abból, hogy szótárakat adnak ki – arra sosem lehet ráfizetni. Angliában a középkor óta az Oxford University Press adja ki a Bibliát, de ezt a pénzt a tudományosságra fordítják vissza.

– Mit jelent a sámánság újjászületése, megújulása?

– Erről szól a nagydoktori értekezésem, ami végül is életem summája. A 90-es évek óta jártam és járom a volt Szovjetunió területét, felkerestem azokat a kis népeket, akiknél fennmaradt a sámánság. A gorbacsovi idők után fellélegeztek ezek a kis népek, a sámánjaik értékes kulturális jelenséggé váltak. Én ennek a jelenségnek a szimbolikus mezejét kezdtem kutatni, és azt vettem észre, hogy miután előbújtak a sámánok a rejtekhelyükről – mert a kommunizmusban üldözték őket –, akkor érdekes módon fesztiválok alkalmával tűntek fel először a nyilvánosság előtt. Színpadra léptek, énekeltek, hőseposzt mondtak – rájöttek, hogy számukra ez az egyetlen lehetőség, hogy felmutassanak valamit a kis népeik kultúrájából (nyenyecek, enyecek, evenkik, jakutok, nanájok). De gyakorlatias okokkal is megmagyarázható a sámánok fennmaradása: sok helyen gyenge volt, vagy teljesen hiányzott az orvosi ellátás, a beteget pedig gyógyítani kell. Az a tudás, amit évszázadok alatt felhalmoztak – a növényismeret és mágikus szokások sorozata –, lehetővé tette, hogy ellássák azokat a feladatokat, amiket az állam nem tudott vagy nem akart vállalni. A Szovjetunió utolsó napjaiban jutottam el ezekre a területekre Nádorfi Lajos operatőrrel és Aranyosi Éva gyártásvezetővel, és egy sor szertartást filmeztünk le Tuvában és a burjátoknál is. Később Kínába, Koreába is eljutottam, ezekből az utakból álltak össze a könyveim, amelyekbe sok képet raktam, mert úgy érzem, hogy képek nélkül semmit nem érnek a leírások, a képtelen néprajznak véget kell vetni – ahogy K. Kovács László, a magyar néprajzi filmezés kezdeményezője mondta.

– Nehéz egy sámán bizalmába férkőzni?

– A sámánokat nem kell misztifikálni. A sámánok aranyos, kedves, emberséges emberek – örültek az érdeklődésnek. Úgy mutattak be nekik, mint egy messziről jött kutatót, egy másik nép fiát, aki meg akarja ismerni a kultúrájukat, és ennek mindig, mindenhol, mindenki örül. Tulajdonképpen ez a néprajzos feladata – hidakat építeni kultúrák között; korábban a sámán közvetített a világok között, mára a néprajzos átvette tőle ezt a feladatot. A sámánok etnikus jelképek, az önazonosság jelképeivé váltak, mert az a kulturális anyag, amit megmentettek, erre érdemesítette őket. A kultúra kisugárzik – furcsa, szinte az atom metaforát használtam –, de feltehetően ugyanígy működik. Ha valami erős és szép, akkor ragad. Nemrégiben a Nemzeti Színházban fellépett egy dél-koreai sámáncsoport, akiknek dalaiban, szertartásaiban volt egy olyan belső erő, ami a színpadon is érezhető volt. Koreában a sámánság élő gyakorlat, több tízezer sámán van, akit felfogadnak halotti szertartásra, vagy akár az egyetemi hallgatók is vizsga előtti erősítő, tisztító szertartásra. Persze csak akinek van pénze, mert aránylag drágák. Úgy tartják fenn magukat, hogy a nemzetközi nagyvállalatok ünnepségeire is meghívják őket, ennek pedig borsos az ára. Ez a kulturális örökség továbbadásának egyik jól működő módja Koreában.

– Miért helyesebb, hogyha sámánságnak nevezzük a sámánizmust?

– 1949-ben megjelent Franciaországban Mircea Eliade nagyszerű román tudós Samanizmus – Az eksztázis ősi technikái című kötete, amit egy kiadó felkérésére írt pénzért. Eliade soha nem volt sámánkutató, beült a Nemzeti Könyvtárba és lényegében kivonatolta az addigi szakirodalmat, egy modellt képzelt el, ami túl általános volt: ő a túlvilágra, az alvilágba való utazást emelte ki az egészből. Kiderült, hogy ezzel párhuzamosan írt egy regényt is, és a két dolog átcsúszott egymásba. Az én szememben az izmusok kissé elcsépeltté váltak, mert ha a nemzetközi izmusokat nézzük, lett légyen politikai (kommunizmus, szocializmus) vagy vallási (lamaizmus, buddhizmus), akkor észrevesszük, hogy például sokféle buddhizmus létezik, hát akkor hányfélék lehetnek a sámánok? A helyi változatot kutatjuk, mert amikor a tuvai sámánt kutatom, azt látom, amit ő csinál, és nem egy általános modellt, márpedig az embert kell vizsgálni. A sámán úgy működik, mint egy mesterember, talán az ácshoz hasonlítható, hisz tudnia kell, hogyan épül fel egy rítus: énekek, szövegek, dallamok, füstölők, táncmozgások, dob – mindez a helyi viszonyokat tükrözi. Ezért az egyénre szabott sámánság vizsgálatát tartom jó megoldásnak az izmus helyett, ami egy kiüresedett modell, mert egy kalap alá veszi az egész jelenséget. Sokszor nevezik sámánnak a helyi gyógyítót, pedig ez nem feltétlenül igaz, a nevük sem ugyanaz, kevés helyen nevezik sámánnak, például a mandzsuknál igen, de a török népeknél nem, ahogy a magyaroknál sem.

– Nálunk marad a táltos? Egyesek szerint nincs folytonosság a korai magyar vallás és a későbbi ,,sámánok” között.

– Pócs Éva megnézte az európai szakirodalmat, én pedig a keletit. A tudományosságban az embert az olvasmányai határozzák meg. Ő németül olvasott, a magyarság európai hagyományait hangsúlyozta, de szerintem a magyarságot a keletről eredő kulturális alapanyag határozza meg: nyelvünk, gondolkodásunk, főleg a spirituá­lis kultúra. A televíziót és egyéb tárgyainkat időről időre lecseréljük, de a hiedelmeinket és meggyőződéseinket, történeti mondáinkat nem cseréljük le kéthetente, mert nincs helyette más. A történelmi tényeket viszont időről időre átírják, ennek a történelemhamisításnak a legfőbb eszköze a tömegkommunikáció, ami kéthetenként átértékeli a dolgokat, mert arra számítanak, hogy az emberek nem emlékeznek. Az Istent, a lidércet és a táltost nem lehet átírni, az beleégett a köztudatba, a szellemi kultúra hittel kapcsolatos részét időtállónak találom, mert például a temetési rítusok olyan dolgokat őriztek meg, amiken nem változtat az ember: ha apámnak jó volt, nekem miért ne lenne? Vargyas Lajos megírta, hogy a kékszakáll-monda is tőlünk került nyugatra, keleten megvan. De szerencsére vannak közvetítők, és abban reménykedem, hogy idővel a távol-keleti népek körében felnőtt folkloristák eljutnak hozzánk és kutatják a magyar anyagot. Van olyan kínai népzenekutató, aki felfedezte a Hej, Dunáról fúj a szél dallamát a sárga juguroknál – mivel sokan nem olvasták a munkáját, nem ismerik ezt a tényt. Én olvastam, más megvilágításba kerül minden, annál is inkább, mert ugyanennél a népnél megvan a Fehérlófia mesénk mása is.