Tényleg nincs olyan hely az országban, ahol az elkapott beszélgetések durván hatodik mondatában ne kerülne elő: nincs pénz, mennyire csórók vagyunk. Az ember szeme kis híján könnybe lábad, szociális érzékenysége az egekbe szökik, bekapcsolódik az eszmecserébe, kérdi jobbról, kérdi balról, vajon miként is került ilyen szomorú helyzetbe az érintett.
Általában egy legyintés, egy „mind a ketten tudjuk” cinkos tekintet a válasz. Hazafelé morfondírozom, vajon miként is lehetne jobb sorsra és kedvre deríteni a delikvenst. Be is jelölöm a nagy közösségi oldalon, és örömömre nem sokkal később visszaigazol.

Ilyenkor mi az első, szinte automatikus cselekedet? Megnézni a feltöltött képeket. És akkor majd eldobom a telefonom. Tavaly Juliskáékkal Mallorcán (képsorozat csokibarnára sült „csórókámról”), tavalyelőtt szintén velük (a képek alapján vagy tízen) Olaszországban nyaraltak. De belefért abba az évbe még egy síelés is.

Igen, a Facebookon a képek árulkodóak. Hogy nemcsak a felső tíz- vagy ötezer engedheti meg magának a többhetes (de minimum 7-8 napos) nyári lazítást valamelyik tengerparton, hanem a fő sopánkodók is. A kérkedés és a kivagyisággal teli büszkélkedés ezúttal visszaüt. Kiderül, hogy a csóróság nem valós állapot, hanem a nyavalygás, a panaszkodás rutinja.
Ide kapcsolódó két apró történet: a solymári kínai üzlet eladója percekig ecseteli telefonján barátnőjének, hogy lerobbant a kocsijuk, nem biztos, hogy elkészül az indulásig, lehet, hogy a gyerek kocsiját kell kölcsönkérnie (van neki kettő), hogy eljussanak a „szokásos kéthetes tengerpartra”. A nő már bőven ötvenen túl van, de sminkelése, frizurája szeretné vele (és másokkal) elhitetni, hogy alig múlt harminc… De persze – amikor csak lehet – ő is panaszkodik.

A másik dialógus a Szegedi Ítélőtábla két vagyonőre között történt. Arról beszélgettek, hogy MELYIK görög szigetre mennek nyaralni. Érti, Kedves Olvasóm? Nem arról, hogy Görögországba, hanem hogy azon belül melyik szigetre, mert a többin már voltak…
Sajnos nem mutatkoztam be, hogy sanyarú sorsuk kapcsán ismerősnek jelölhessem őket azzal a céllal, hogy hol jártak ők a nagyvilágban, ahol én még nem…

Lehet, hogy hangosan kellene panaszkodnom?