Mostanra messzemenőkig tisztában lehetünk azzal, hogy világunk tudathasadásos állapota a szexualitást érintően ugyanúgy megnyilatkozik, mint az élet más területein. A szexualitást a hétköznapi életben a kispolgári álszerénység (ami valahol, utólagosan és naivan, még tükrözi a témával kapcsolatos misztérium visszfényét), vagy a hétköznapi vulgáris alacsonyrendűség, vagy a pár óvatlan kattintás után feltáruló elvetemült Laokoón-csoportok rettenetes világa, vagy a mindezt valamelyest oldani látszó, humorosnak szánt ifjúsági filmek hangulata jellemzi.
A kilátások tehát nem túl jók. Egy mai fiatal legtöbbször jó ideig alig hall róla valamit (ez manapság az óvoda elkezdéséig tart), és felkészületlenül belebotlik valami olyasmibe, amire még nem volt felkészülve. Továbbá nem tudja kivel megosztania kérdéseit, így lényegre irányuló, létrendjéhez méltó útmutatást sem kap. Így nagy eséllyel a szexuális liberációval jelentős teret nyert idióták egyikévé válhat, aki a leszállító erőkkel lepaktálva, megakadályozza a dolog lényegével kapcsolatos mélyebb látás horizontjának feltárulását, és sekélyes szinteken rekeszti meg az egész megélését. Így az eredendően misztériumszerű élmények nem tudnak tiszta és egyre tisztább fényben felviláglani, hanem bekerülnek az életet összezavaró, megválaszolatlan gondolat és érzelem foszlányok közé.

A szellemi alapokon megvalósított önuralom ideáját a negyvenes évek közepétől tudatosan száműzték a gondolati horizontról.

Pedig ez lenne az, amely az ember magasabb lehetőségeit képes lenne feltárni. Minden hagymázas nosztalgiázást kerülve – kijelenthetjük, hogy a régi világ egyik meghatározó jelentőségű gyakorlatáról beszélünk.

A benső szabadság elérése érdekében végzett tudatos önuralom felébresztése és fokozása. Hiszen milyen más szabadságról beszélhetnénk joggal? Azt, amit nem vagyok képes uralni, attól nem lehetek szabad – a felett nem rendelkezem. Ha a mozgatottja vagyok, ha még csak megfékezni sem vagyok képes, akkor bármilyen szexuális szabadságról helytelenül beszélünk. Márpedig az ötvenes évektől kezdve ebben az értelemben beszéltek erről. Az örökös zuhanásban lét, az erők szétfolyása és eltékozlása, a narkózis és mozgatottság különböző szintje – erről hazudták nekünk azt, hogy ez a szabadság. Kétségtelen, hogy ezt hatékonyan csakis a szellemi igazságokat és távlatokat felmutatók elsöprését és háttérbe tolását követően tehették meg.

A hippi mozgalmakkal együtt megjelenő szexuális liberáció felszabadított olyan feszültségeket, amelyek a legnagyobb valószínűséggel tudatosan gerjesztett feszültségek voltak. Itt pedig naivitás lenne bármilyen „társadalmi feszültséget” emlegetnünk – sokkal helyesebb lenne a társadalmat alkotó egyes egyénekre kiterjesztett lelki- és szellemi válságot mondanunk. Miután az élet szellemi megoldásának válaszát gondosan eltávolították az elfogadottá tett elvek köréből, valóban joggal jelentkezett feszültség a fiatalokban, a hiábavalóság érzetének okán, és valóban joggal támadt igény az ezzel szembeni lázadásra. Sajnálatos, hogy fiatalság a joggal felmerülő és égető hiányérzetére egy még rombolóbb eszköztárú lázadás lett az alternatíva, amit az ebben résztvevők nem tudásuk okán nem tudtak így látni. Olyan csapást mértek az akkori fiatalságra, hogy annak kivédésére az előző generációkból is csak igen kevesen voltak felkészülve.

A vezéridea többé nem a nem-tudás, a sötétség elleni lázadás volt, hanem már csak maga a lázadás, mint örökös valami elleni mozgásban lét – amely, mint a legtöbb értelmetlen tevékenység, csak ideig-óráig tarthat az egyén életében. Így váltak a nagy lázadókból harminc éves korukra megfáradt alsó középosztálybeli dolgozók. Azt megelőzően pedig, az ötvenes évek közepétől, az egyre nagyobb számban megjelenő, elkeseredetten lázadó fiatalság kiváló táptalajul szolgált azoknak az erőknek, amelyek a társadalom negatív megtermékenyítését végezték. Mint tisztább és az élet forrásához közelebb álló lényekben, a fiatalokban joggal ébredt fel az igény az extrém kitörésre a rájuk nehezedő új, ám távlatokat nélkülöző élet gondolata ellen.

De ez mára „történelem”. A lázadás mára idejétmúlt dolog. Ahogyan egyre inkább elhalványult az egykori fiatalok életében, ugyanígy jelentéktelenedett el a médiában is. Többé nem volt szükség rá, mert elérte a célját: a hagyományos értékrend maradványainak lerombolását és újraalapozását. A nagy felfordulás, az addig ismeretlen új irányzatok csak eszközei voltak egy alacsonyrendű értékrend kiterjesztésének, amit manapság egy újszülött már az anyatejjel szív magába.

Ma már természetesnek számít könnyelműen és felelőtlenül állni a párkapcsolatokhoz mindkét nem részéről.

Természetesnek számít a kiherélt pajtáskodás a nemek képviselői között, amit a szinte mindenhol jelenlevő koedukációnak köszönhetünk. Ugyanígy ennek köszönhető a nemek közötti egyensúly felborulása, és a férfi neműnek születettek satnya elpuhulása és elszellemtelenedése, valamint a többé igazi férfit alig lelni képes női nem elszemtelenedése. Ennek az elfogadását pedig több fronton zúdítja a fiatalokra a média és környezetük egyéb tényezői.

Így fog a kamaszkor a legtöbb esetben a meg nem értett szexualitás élményei közötti csapongással eltelni. A legtöbb fiatal fiú, aki nem talál biztos alapot és értelmet férfiassága jogos felvállalására, önbizalomhiánnyal fog küszködni – könnyen lehet, egy életen át. A legtöbb fiatal lány, aki nem talál okot a bizonytalanságnak odaadni magát, pedig számon kérővé és bizalmatlanná válik. Így veszik el a nemek közötti tiszta polaritás, ami lehetővé tenné a valódi, őserejű szerelem megfoganását. A polaritás áttevődik alsóbb síkokra: a test szintjén megélt, animális szexualitás szintjére, amit a ködös érzelmeknek való kiszolgáltatottság kísér. Ez persze messze nem egy szükségszerű lefolyása a dolgoknak, de jellemzően ez az általános menete. Ez akkor is lezajlik, ha az ebben érintettek nem észlelik. És ma már egyre kevésbé észlelik.

Ha példaként megnézünk egy Amerikai Pite jellegű filmet – amihez hasonlókkal a kilencvenes és a kétezres évek elején kisebb dömpinget zúdítottak a világra – láthatóan nyoma sincs már lázadozásnak: teljesen természetes az alacsonyrendű szexuális csapongás, ami még a film történetében is apáról fiúra száll.

„– Tessék fiam, itt van pár szex újság. – Kösz apu.”

Ezt ráadásul még elviccelve és „lazán” megközelítve tálalják, ami többek számára lehetett üdítő jelenség, mivel manapság valódi humorral már alig találkozni. Valójában azonban, mi sem áll távolabb a valódi humortól, mint ami ezekben a filmekben megjelenik. Röviden megjegyezzük, hogy a valódi humor nem hideg és cinikus, nem a másik ember kárából, állandó megalázásából vagy önalulmúlásaiból táplálkozik. Eredendően a humor konstruktív és üdítően józanító erejű, amely attól a rassztól, akik az ilyen jellegű filmeket jegyzik kifejezetten távol áll. És eddig csak a tálalás módjáról szóltunk.

Ami a tartalmat illeti, az elsősorban nem morális szempontból problematikus – ami egyébként azonnal szembetűnik – hanem esszenciális értelemben. Vizsgálódhatunk úgy, az emberi életvitel szempontjából, hogy megnevezhetünk személyalatti, személyes és személyfeletti szinteket. Világunk legtöbb megnyilvánulásával már jó ideje és igen intenzíven a személyalattit jeleníti meg. Ezt azért volt szükséges hangsúlyoznunk, mert a szexualitás, ezzel szemben az az erő, amelyet uralva és jól megragadva, a személyfelettiség, az önmeghaladás lehetőségei tárulnak fel. Jóllehet, hogy itt hatalmas erőről beszélünk, amely az emberi létállapot egyik meghatározó tényezője – amit sem a mellőzéssel, sem az animálisnak titulálással (Freud), sem a figyelmen kívül hagyással nem fogunk tudni megfelelően meghaladni. Márpedig meghaladni ezt az erőt csak benső hatásainak a megismerése révén lehet, hogy így egy felülről vezérelt és tudatos birtokbavételt meg tudjunk valósítani. Itt természetesen nem azt állítjuk, hogy a kamaszkor az, amelyben a szexuális absztinencia megvalósítandó, azonban bizonyos szintű uralomra mindenképpen szükség van, amely egy szellemileg elhivatott ember életében folyamatosan fokozandó. És ez az „uralom” nem csupán a szexus területére vonatkozik.

Ezzel szemben ezek a filmek leginkább ezen erők szétfolyatását, elengedését, az általuk való mozgatottságot és a nekik való elfogadó alárendelődést tálalják egy keserű „humoros” körítéssel elfogadandónak – ez a legnagyobb vétkük. Nem arról beszélünk, hogy társadalmi program legyen a szexuális aszkézis, bár kétségtelenül manapság ez egy igen mellőzött tematikum, de néhány fiatalnak talán biztosan magasabb elhivatása lenne, amire szinte sehol sem talál példát és irányadást. A szexuális erők szétfolyása és felhasználni nem tudása részben abból is adódik, hogy mai világunk egyre kevésbé az ember világa. Mint megtestesült szellemi lényt, kvalitásainak magasabb szintjeivel együtt nem veszi figyelembe. Végső soron persze az ember mindig is e világon túli lény volt, de a mai világ már fokozottan távol áll attól, amiben teljes lényével szabadon létezhetne. (A mai kor per maximuma a ratio, holott azt meghaladóan még ott van az intuitio intellectualis és a spiritus.) Ezzel találkozunk, amikor azt érezzük: ez a világ kevés. Ha nem is így kimondva, de jelen van. Erre viszont nem a benne való elveszés kell, hogy legyen a válasz, hanem a benső teljességnek a felkeresése. Ez a szellemi út, ami egyre kevésbé nyilvánul meg világunkban, mi viszont egy pillanatra sem feledkezünk meg róla.