Máshol egy győztes Eb-döntő után van ilyen népünnepély, nálunk ehhez elég volt annyi, hogy egy csoportmeccsen megvertük Ausztriát. Ez is jelzi, hogy a magyaroknak nagyon nagy szüksége van olyan sikerekre, amitől nagynak érezhetjük magunkat, és ami miatt rólunk beszélnek, de nem negatív, hanem pozitív értelemben – mondta a Heteknek Gundel Takács Gábor, az M4 SPORT szakkommentátora.
Milyen most Franciaországban magyarnak, illetve magyar sportriporternek lenni?

Ez a hatodik labdarúgó Eb vagy vb, amelyen részt veszek, de az első olyan, ahová a magyar válogatott is kijutott – azt tudom mondani, hogy világeseményen magyar focimeccset közvetíteni egészen fantasztikus és szokatlan érzés. Számolnak velünk, amit olyan aprónak tűnő dolgokban is észre lehet venni, mint hogy jó helyet adnak a magyar kommentátoroknak – és nem csak a magyarok meccsein. De a mérkőzéseken kívül is jó itt magyarnak lenni, Marseille-ben például nem volt olyan hely a városban, ahol ne lettek volna magyarok: a metrón, az utcákon, sőt, még a szállodai reggeli mellett is a válogatottról beszélgettünk a szurkolókkal.

Az újságíró kollégáktól milyen visszajelzések vagy kérdések érkeznek?

Általában rácsodálkoznak a magyar válogatott teljesítményére, aminek alapvetően az az oka, hogy az Eb előtt nagyjából mindenki pofozógépnek gondolt bennünket. Ha valaki nem fog labdába rúgni, és teljesen indokolatlanul van itt, az Magyarország – mondták. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy a titkos favoritnak ítélt Ausztria, illetve az imponáló teljesítménnyel kijutott Izland, majd a világklasszisokat felvonultató Portugália ellen szereztünk összesen öt pontot, miközben olyan válogatottak utaztak haza, mint Ukrajna, Oroszország, Csehország vagy Románia. Persze nem becsülnek túl bennünket, hiszen ezeket a pontokat mégiscsak középcsapatok ellen szereztük – és azt hiszem, erről nekünk sem szabad megfelejtkeznünk. Még akkor sem, ha – ahogy Esterházy Péter mondja – a szurkoló tisztában van a realitásokkal, csak eltekint tőlük. Szóval még nem a magyaroktól retteg Európa, de már tisztelnek minket, és ez elég nagy előrelépés.

Persze nemcsak a továbbjutásunk téma, hanem például Király Gábor mackónadrágja – amivel a Guardian és a L’Équipe is foglalkozott – vagy az, amikor hátrafelé, a lába között gurította ki a labdát. Király a nadrágját érintő kérdésekre nagyon helyesen azt mondta, hogy eddig is mackót viselt, csak nem tűnt fel senkinek; az egyik újság címlapján meg öles betűkkel idézték tőle, hogy „kapus vagyok, nem topmodell”.

Aztán itt van a nevek kiejtése: ez visszatérő kérdés, úgyhogy az izlandi mérkőzés előtt egy kis nyelvleckét tartottunk a kollégáknak. Érdekes, hogy a legtöbb problémát Nagy Ádám nevének a kiejtése jelenti – hiszen a „gy”-vel nem tudnak mit kezdeni. A Királyból is „királi” lett, de mondtam a riportereknek, hogy hagyják ki az „l” betűt, és máris helyesen fogják kiejteni.

A kommentátorállásból nézve mi a magyarázat a válogatott korábbihoz viszonyítva egészen más szintű teljesítményére?

Ezeknek a fiúknak a többsége már elég régóta futballozik, nem az elmúlt egy évben tanultak meg a labdával bánni. Szerintem a kulcs az a mentalitás, amit már Dárdai Pál elkezdett átadni nekik, Bernd Storck pedig abszolút viszi tovább. Ezen rettenetesen sok múlik. Például a Bayern München utánpótlásából nemcsak azokat a gyerekeket tanácsolják el, akiknek nem megfelelő a mentalitásuk, hanem azokat is, akiknek a szüleire ez elmondható. Mert hiába tehetséges valaki, a negatív hozzáállás rombolja a közösséget. Dárdainak, Storcknak és Andreas Möllernek éppen az az óriási érdeme, hogy elhoztak hozzánk egy másfajta gondolkodást, amit nem csak a válogatottnál kellene elsajátítani. Tehetséges magyar gyerekek ugyanis biztosan vannak és lesznek, ám a sikerhez nem csak tehetségre van szükség.

A magyar szurkolók öröme teljesen érthető, de az az eufória, amit látunk, azért mégis meglepő. Mit gondol, mi ennek az oka?

Megdöbbentem, amikor már az osztrák meccs után az emberek kitódultak a körútra, és a leállt a forgalom. Máshol egy győztes Eb-döntő után van ilyen népünnepély, nálunk ehhez elég volt annyi, hogy egy csoportmeccsen megvertük Ausztriát. Ez a siker valami elfojtott feszültséget szabadított fel, ami azért is érdekes, mert hiába vagyunk háromszoros olimpiai bajnokok vízilabdában, egyik győzelemnél sem mentünk ki az utcára ünnepelni. Szóval igaz a mondás, hogy van a foci, és van a többi sportág.
Ez talán minden fociszerető nemzetnél így van, de mintha a magyaroknál az átlagnál is jobban „bekattant” volna a foci, és ezt negyven év folyamatos sikertelenség sem tudta kitörölni. Vajon miért?

Úgy gondolom, hogy ez összefüggésben van azzal a kisebbrendűségi érzéssel is – ami az én generációmban még mindenképpen benne van –, hogy mi kelet-európaiak vagyunk. Bár ez egyre kevésbé jellemző, de azért Nyugaton néha még ma is érzékelhető felénk egyfajta lesajnálás. Ráadásul egy kicsit valóban kívülállók vagyunk a világban: elég, ha csak arra utalok, hogy körül vagyunk véve olyan népekkel, akiknek a nyelvét legalább egy-két szomszédos országban megértik, ellentétben a miénkkel. Vagy említhetném az Eurovíziós Dalfesztivált, ahol rendre úgy tűnik, hogy nincsenek igazi barátaink Európában – miközben minden más nemzet össze tud fogni valaki mással.

Ehhez képest most itt van valami, amitől nagynak érezhetjük magunkat, ami miatt rólunk beszélnek – és nem negatív, hanem pozitív értelemben. Még a románok is azt mondják, hogy bezzeg a magyarok össze tudtak hozni egy csapatot, és tudtak küzdeni a pályán.
Emlékszem, kint voltam a 8–1-en Amszterdamban. Nagyon rossz volt, azt éreztették velünk, hogy ti kis csórók, labdáztunk veletek egy kicsit, most hazamehettek. Akkor is az jutott eszembe, hogy ezeknek a holland emberek fogalmuk sincs arról, hogy Magyarország a legjobb tíz között van az olimpiai éremtáblázaton, miközben Hollandia valahol a sereghajtók között – ők azt tudják, hogy mi vagyunk azok, akiknek nyolc gólt lehet rúgni.

Szóval erre a kollektív sikerélményre nagyon nagy szükségünk volt. Nem véletlen, hogy Marseille-ben 30 ezer magyar szurkoló vonult végig az utcán – a helybeliek azt mondták, hogy járt már itt néhány csapat szurkolótábora, de ilyet ők még nem láttak.

Hogyan ítéli meg a 24 csapatosra bővült Eb színvonalát?

Nagy kérdés volt, hogy nem túlzás-e a bővítés, hiszen már a tizenhatos mezőnyben is volt egy-két csapat, amelyik kilógott a sorból. Számomra úgy tűnik, hogy ez jó döntés volt, hiszen a legnagyobb különbségű vereség is 3–0 volt, és a kiesők – például az ukránok vagy a románok – szoros meccseket játszottak. Vagyis sokkal több jó mérkőzést látunk. És azt se felejtsük el, hogy ha ez a rendszer nem lenne, Magyarország nem jutott volna ki az Eb-re. Így viszont itt vagyunk, és ez óriási lökést adhat a hazai labdarúgásnak. És ugyanez elmondható olyan országokról is, mint például Albánia.

Az eddigi meccseket látva kiket tart igazán esélyesnek, és meddig juthatunk mi, magyarok?

Nehéz kérdés, mert nem látok olyan csapatot, amelyik egyértelműen uralná a mezőnyt. A spanyolok kikaptak a horvátoktól, az angolok küszködnek, a portugáloknak sem megy, a franciák nem rosszak, de azért nem meggyőzőek, és a németek is 0–0-t játszottak a lengyelekkel. Talán az olaszok nyújtották eddig a legimponálóbb teljesítményt, de biztonsággal csak az állítható, hogy nagyon sok izgalmas meccset fogunk még látni. Ráadásul a kiscsapatok általában úgy érkeznek egy világversenyre, hogy az elején kell csúcsformában lenniük, hiszen legalább a csoportból tovább akarnak jutni, a nagyok viszont inkább a végére időzítik a csúcsformát.

Ami a magyar válogatottat illeti, az biztos, hogy ha az angolokkal összekerülnénk, akkor az újra az évszázad mérkőzése lenne – ez ugyanis az Eb-döntőt jelentené.