Az Európai Unió egy eltorzult, elkorcsosult változata annak az Európának, amelyet az alapító atyák annak idején megálmodtak. Nem véletlen, hogy eljutottunk idáig: Nagy-Britannia távozik az EU-ból, a törökök nem akarnak többé csatlakozni, a balkáni országok hezitálnak, Izland visszavonta csatlakozási, Svájc pedig tagjelölti kérelmét.
Minden bizonnyal az eurózóna bővülése is véget ért egy időre, hiszen kinek állna még szándékában egy olyan pénzügyi övezethez tartozni, amelyből a német bankok busás hasznot hajtanak, de amelynek a terhe alatt nyűglődnek a déliek.

Az elmúlt egy évtized eseményeire visszatekintve elmondhatjuk, hogy az Európai Unió egy központosított, bürokratikus, átpolitizált tömbbé vált, amelyben egyre kevésbé érvényesül a szubszidiaritás elve, gyengül a nemzetállamok szuverenitása és sérül a demokrácia: az uniós tagállamok választási eredményeit megkérdőjelezik, a népszavazásokat pedig veszélyesnek tartják, mondván, az emberek tönkreteszik a Brüsszelben kitervelt európai mesterművet.

Pedig éppen a demokrácia intézménye, a szabad választások lehetősége, a véleménynyilvánítási szabadság az, amely elvileg megkülönböztet bennünket, a nyugati civilizációt a fejlődő világtól.

A britek is véleményt nyilvánítottak múlt csütörtökön. Többségük nem akar többé részt venni az egyre mélyülő európai integrációban. Hogy miért, arra rengeteg különböző válasz születne: elegem van a bevándorlókból, többet dolgozom kevesebb fizetésért, elvesztettem a munkahelyem, drága a közlekedés, a fizetésemből nem tudok lakást venni, nem szeretem a londoni kormányt, nem tudom beíratni a gyerekemet a legjobb iskolába, gyengék az iskolák, túlzsúfoltak a kórházak, mecset épült a házam mellett, románok költöztek a szomszéd házba, a bankok megmentésére rengeteg pénzt adnak, a nyugdíjasoknak semmit. Rengeteg érv és ok.

A frusztrált, elégedetlen emberek olyanokért is hibáztathatják az EU-t, amihez valószínűleg semmi köze.

A Financial Times nemrég helyesen állapította meg, hogy elenyésző a brüsszeli beavatkozás a brit belpolitikába, hiszen Nagy-Britannia uniós tagsága alatt az igazán fontos döntéseket London hozta meg: az 1980-as évek privatizációját, a liberális piacgazdaságra való átállást, a szakszervezetek elleni fellépést, a nagyobb autonómia megadását Skóciának és Észak-Írországnak, a falklandi háború megindítását, az iraki háborúban való részvételt. Sőt, Nagy-Britannia kimaradt az eurózónából, a schengeni övezetből és más uniós együttműködésekből.

Viszont igenis az európai vezetők felelnek azért, hogy miközben a prosperáló kereskedelmi együttműködésből egy szoros politikai integráció irányába kényszerítették az EU-t, nem tudtak haladni a korral, s nem tudtak megfelelő válaszokat adni korunk legsürgetőbb kihívásaira, elsősorban az euróválságra és a migrációs válságra. Mindez nem tántorítja el ennek a sínylődő európai projektnek az önjelölt vezetőit, hogy naponta kioktassanak bennünket.

„Még több Európa” – harsogják, mintha mindenre ez lenne a megoldás. Ők voltak azok, akik mindenféle rémtörté- netekkel riogatták a briteket – és ebben David Cameron és kor- mánya is bűnös –, miszerint a kilépés esetén összeomlik a brit gazdaság. (Kérdés, hogy a nem EU-tag Svájcé és Norvégiáé ed- dig miért nem omlott össze.) Most pedig ők azok, akik a kilépé- si tárgyalások mielőbbi lezárását sürgetik, hogy a bizonytalan- ság ne adjon teret a populizmus előretörésének.

A populizmus terjedését, Európa megosztottságát, a bizonytalanságot és frusztráltságot sajnos éppen ők gerjesztik. A brit népszavazás eredménye sokkal inkább figyelmeztető jel az Európai Unió vezetése számára, mint valós vészhelyzet Nagy-Britanniának.