Az ősi keleten úgy tartották, a félelem, mely ősi és az emberrel együtt születő és felnövő tulajdonság, háromarcú. Valamelyik arca felfedezhető minden félelmünkben. Az ősi keleten mindhárom félelemre tudtak és gyakoroltak is ellenszert. Ma sem rossz, ha ismerjük ezeket, ha pedig még gyakorlásukra is mód nyílik, úgy nagy szolgálatot tehetünk önmagunknak.
Mi a félelem definíciója? Számtalan meghatározás született, ám az ősi perzsa tanításoké talán a legteljesebb. A félelem reakció arra, ami az embert az ismeretlenhez fűzi. Még egy vicc is szól erről, habár ha mélyebben mögé nézünk, mint minden vicc, ez is tökéletesen igaz! „Az ember mindössze három dologtól fél: a múlttól, a jelentől és a jövőtől.”

Félelem a múlttól

Az okai főleg a bennünket korábban ért igazságtalanságok, a szülői ház hatásai, a múlt életeseményei. A múltban olyan dolgok is történhettek, melyek úgy váltanak ki félelmet, hogy nem is tudunk a kiváltó okról magáról, nem emlékszünk arra, hogy az adott helyzet ijedtséget váltott volna ki belőlünk. Hafez, a híres perzsa költő (1325-1390) azt mondja: „Ha mindent tudnánk embertársainkról, könnyedén és szívesen bocsátanánk meg.” Hafez – mint szúfi bölcs – jól ismerte a múlttól való félelem ellenszerét, a megbocsátást. A vallás és a pszichológia is használja ezt a varázsformulát, s az ezotériában is sokszor utalnak rá.

A megbocsátás veszélyes terep, hiszen megértés és a megbocsátásra irányuló erkölcsi igényünk nélkül nem bocsáthatunk meg szívből. Ha pedig a megbocsátás nem szívből fakad, akkor az nem ad feloldozás a félelem alól, csak újabbat generál. A hosszú távú látszat-megbocsátás pedig elmezavarhoz is vezethet. A vallást gyakorlók számára ezért nagyon fontos, hogy ne csupán a másiknak, hanem önmaguknak bocsássanak meg legelőször, s maguk megértésén át a másikat megértve, azon tettek alól is fel tudják menteni őket, melyek ellenük irányultak. Felmenteni, de úgy, hogy ebből ne legyen önbecsapás, megalázkodás.

Félelem a jelentől

Ősfélelem, mely először intenzív formában a 3-6 hónapos gyermeknél jelenik meg. A pszichológia szeparációs szorongásnak nevezi. Az ezoterikus gyermekszemléletben a gyermek és anyja aurájának kettéválása ez az időszak. A félelem kialakulása elkerülhetetlen. Mindannyiunkkal megtörtént. A magánytól, az elhagyottságtól való félelem talán a legerőteljesebb bélyeg a ma emberén. A régi szúfi bölcsek világa – de a hindu és a buddhista kultúrák ugyanúgy – nagyszerű megoldást kínáltak erre a keresőnek. A magányt! Olyan ez, mint egy lelki homeopátia, a félelem kioltása a félelem tárgyával történik.

„Egyedül lenni magány, magunkban lenni öröm” – mondja a költő.

Kivonulni a szociális mezőből. A ma embere számára ez aztán a félelmetes dolog! Hiszen folyton körbevesszük magunkat a világunk zajaival. Háttérben televíziózunk, rádiózunk, vagy legalább dalolunk, hogy elnyomjuk saját vélt, vagy valósan félelmetes gondolataink feltörekvő özönét. Mindent megeszünk azért, hogy ne legyünk magányosak. Az aszkézis sokszor csak álarc, egy formája a menekülésnek. Pótcselekvés a valódi feloldás helyett, mely az önelfogadó, önmegismerő elvonulásban rejlik.

A jövőtől való félelem

A jövő, ami még nem következett be. Rettentő! Ugye? Az életem értelmetlen. Nem találom az életcélomat, de még azt a célt sem, amiért ma reggel érdemes volna felkelni az ágyamból. A céltalanság, az élet értelmetlenségének érzete minden embert elővesz időnként. Főleg életsors fordulók idején. Ebből élnek a biztosítótársaságok és a jósok. A biztosítók eladják nekünk saját félelmeinket, és dalolva fizetjük havonta az árát: - mi lenne, ha…

Ugyancsak a jósok esetében, akik festett fecniken, vagy a csillagok állásából vélni látják konkrét jövőnket, noha a jövőnk alakulása jórészt a mi kezünkben van, ha tudatosan alakítjuk. Ehhez a tudatossághoz nem biztosító és jósda kell, hanem ima. Még akkor is, ha az ateisták népes táborát növeljük! Ne hívjuk akkor imának, hívjuk ötéves tervnek, melyet napról napra előveszünk, és pontosan elképzeljük részleteit. Ha imának, meditációnak, vagy agykontroll nyelven teremtő gondolatnak nevezzük is, mindegy. Amikor a bölcsek tanítják az imát, akkor többnyire nem csak kérni tanítanak. A hálaadás ugyanolyan fontos része az imádságos életnek, mint a vágyakat, szükségleteket megfogalmazó ima.

Mi történik, ha valaki ezen félelmeit képtelen kezelni?

Szorongó lesz. Képzelj el egy túl nagy plüssfigurát egy a méretéhez képest túl kicsi dobozban! Mit érezhet vajon? Testileg és lelkileg is ugyanezt az érzést fogja megtapasztalni az, aki szorong. Aki mindhárom ősi félelmet mélyen hordozza magában, anélkül, hogy képes lenne valódi feltárásukra, szörnyűséges jóslatot birtokol: Boldogtalan életet él. Egész addig, míg a félelmei gyötrik őt. A boldogságra való törekvés pedig az ember ugyanolyan mély vágya, mint amilyen mélyen a félelmei húzódnak. Minden ember dönthet: a félelmei, vagy a boldogsága a fontosabbak?