Szijjártó Péter sem tökéletes, de az nem kétséges, hogy a miniszter határozott, válságos időkben pedig jobb, ha nem ijedős emberre bízzák a védekezés ezen vonalát.
Megvédi-e az országot a kerítés a bevándorlók tömegétől? Nem, az csak egy acélból készült akadály, amelyet szét lehet vágni, át lehet rajta mászni, lyukat ásni alatta, önmagában nem jelent biztonságot. Egyike az országot védő vonalaknak, a rengeteg közül az egyik. Az országot elsősorban mi, magyarok védjük meg, s nem is feltétlenül itt, a határ mentén, hanem bárhol a világban, ahová vet a sorsunk. A Külgazdasági és Külügyminisztérium is egy ilyen védvonal, az egyik legfontosabb eleme a védekezésnek. A cél ugyanis nem az, hogy az ellenség felakadjon a tüskés dróton, hanem az, hogy senki se jöjjön a határ felé rossz terveket forgatva a fejében.

A diplomata ugyanis katona. Öltönyös, borotvált és sima modorú, de mégis az, a külügyminisztertől a biztonságpolitikai államtitkár asszisztenséig, a marokkói első beosztottig vagy a belgrádi nagykövetig, a hosszú nevű mamutszervezet összes beosztottjáig. Nyilván célja, hogy béke és boldogság legyen, de mivel Káin egykor megölte Ábelt, s azóta is a nézeteltérések első számú megoldási módja a háború, ezért jobb, ha az öltönyös katonákat arra biztatjuk, hogy sima modorukkal igyekezzenek elkerülni a problémákat. A minisztériumot bárhogy lehet irányítani, határozott fellépéssel vagy csendesen, a helyzethez alkalmazkodva. Szijjártó Péter sem tökéletes, de az nem kétséges, hogy a miniszter határozott, válságos időkben pedig jobb, ha nem ijedős emberre bízzák a védekezés ezen vonalát. Persze volt olyan idő, amikor a magyar diplomácia roppant népszerű volt, hiszen soha nem problémázott, az Európai Uniót pedig amolyan orákulumként fogta fel, amelynek mindig igaza van. – Mit tehetünk mi, ha az uniós nagyfiúk másként gondolják? – tárta szét a karját ez a külügyi vezetés, megalkotott egy olyan külügyi stratégiát, amelyben nem voltak körvonalazva a magyar érdekek, de hivatkoztak rá sokszor, s mindig a konszenzust várták Brüsszelből, amely persze soha nem született meg.

Tény, hogy a mai magyar diplomácia sokkal gyorsabb, mint a kétezres évek közepén, és számos vitát vállal, amelyre akkoriban nem volt példa. Horvátországgal a viszony sokkal rózsásabb lehetne, ha Magyarország igazat adna a vitás kérdésekben, s visszakozna. Sőt, Werner Faymann osztrák kancellártól és Victor Ponta román miniszterelnöktől is bocsánatot lehetne kérnünk, amiért úgy élünk és viselkedünk, ahogy nekik nem tetszik. Az uniós csúcstalálkozókon a politikusok Orbán Viktorral fotózkodnának, Szijjártó Péter pedig a diplomáciai ülések sztárja lenne, a súlytalan, de népszerű politikusoknak kijáró lesajnáló mosolyokkal körülvéve. Akkor Magyarországról nagyjából annyit tudnának a messze földről jött vendégek, hogy az Európai Unió tagországa. Ennél többet senki se firtatna, mert nem érdekelné őket annyira. A mi dolgunk elérni, hogy Magyarország ne csupán egy legyen a 28 közül.

Az utóbbi napokban számos nagykövet járt a Bem téren, akiknek elmondta a külügyminiszter a diplomatákra jellemző tolvajnyelven a véleményét. Ha nem tette volna, az országos botrány lett volna, hiszen a magyar érdekeknek minden körülmények között felül kell írniuk a horvát, az osztrák, a szerb, a román, az ukrán vagy a szlovák érdekeket, nem beszélve a távolabbi országokéiról. Magyarország valóban nem mérhető gazdasági teljesítményben Németországhoz vagy Franciaországhoz, de ez csak annyiban fontos, hogy saját pozíciónkkal tisztában legyünk. De nincs a világ más országaiban olyan politikus, akinek Magyarország akár cseppnyit is fontos lenne, ha érdeke nem fűződik hozzá. A helyzetet kissé távolabbról tekintve ez is egy háború. Ha Káin megtárgyalta volna a vitás kérdést Ábellel, s kiegyeztek volna, ma nem itt tartanánk.

Rendeld meg a Magyar Idők konzervatív napilapot!