Van abban valami bizarr érzés, amikor az ember több mint öt órás vonatút után megérkezik a festői kis székely faluba, Árkosra az E-MIL tábor helyszínére – ahová Sepsiszentgyörgyről háromszéki akcentussal beszélő taxisofőr viszi ki –, s az asztalnál már javában poharazgató, jó hangulatban lévő erdélyi alkotók között román írók, költők is ülnek, a társalgás pedig két nyelven zajlik. 
Kolozsvárott mindez nem túl meglepő, hiszen ott gyakran előfordul, hogy valamelyik kávéházban összeverődnek a két irodalom képviselői, a magyarok ellátogatnak az Insomniába, a Bretter Körhöz hasonló román irodalmi körre. Árkoson is hamar hozzászokunk a nyelvi „kétszínűséghez”, s másnap a reggel azt is megállapítjuk: a román alkotóknak könnyebben megy a korán kelés, mint a magyaroknak. Az esti asztaltársaságból szinte mindegyikük ott van a délelőtti előadáson, míg a magyarok, akik alaposan belekóstoltak az éjszakába, sokan bizony még az igazak álmák alusszák.

Hamvas és Kemény István románul

Az asztalnál Hub­bes László, Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvének románra fordítója, And­rei Dósa fiatal műfordító, aki Kemény Istvánt, Kosztolányit, Szabó Magdát, de André Ferencet, Horváth Benjit és sok más kortárs magyar költőt ültetett át román nyelvre, valamint Markó Béla, aki maga is készít műfordításokat. A beszélgetést Karácso­nyi Zsolt irányítja, a téma pedig magyar szerzők román nyelven.

„Az irodalom már önmagában is fordítás, hiszen érzéseket, gondolatokat alakítunk át szavakká” – dobja magasba a labdát a moderátor, majd arra kíváncsi, kinek mit jelent a műfordítás, mennyire fontos, és hogyan kapcsolódik egymáshoz a román és magyar irodalom.

Markó Béla szokásához híven humorosan reagál a kérdésre, szerinte a kortárs szerzők kissé „képmutatóak”, amikor a saját műveikről kell beszélniük, s gyakran azt mondják, nem is fontos, hány olvasóhoz jut el a mű. Ez álszerénység, hiszen minden alkotó célja minél szélesebb közönséghez szólni. A magyar irodalomnak hozzávetőleg tizennégymillió potenciális olvasója van, és ha románra ültetik át a magyar író kötetét, akkor még egyszer ennyi olvasót kap. A viccet félretéve nagyon fontos, hogy egy másik kultúrában is jelen tudjunk lenni – érvelt Markó.  Ugyanakkor úgy véli, a fordítás önálló alkotói munka, csak illúzió, hogy egy nyelvi alkotást át lehetne ültetni egy másik nyelvre, a legkiválóbb műfordítók tollából jó vers születik, de más, mint az eredeti. Markó úgy látja, a román kortárs költészet lényegileg különbözik a magyartól.

Andrei Dósa Bukarestben él, a magyar nyelvvel való intenzív kapcsolat ápolása miatt is fontos számára fordítani. Szerinte nem születik kellő mennyiségű műfordítás magyar nyelvről románra. Hubbes László hosszú ideje fordít, nemcsak a román nyelvvel, az angollal is jó barátságban van. Azt a fajta örömöt szeretné közvetíteni egy másik kultúra számára, amelyet neki szerez egy magyar vers, novella vagy regény elolvasása. Karácsonyi Zsolt szerint a szerző személyes ambícióin is múlik, hogy be tud-e művével törni idegen nyelvű kultúrába, irodalomba. Karinthy az angolszász kultúrába szeretett volna eljutni, sajnos kevés sikerrel, Dragomán György idegen nyelven való megjelenése pedig nem kiadón vagy intézményi kereteken, hanem az író igyekezetén múlott elsősorban.
Markó szerint intézményes keretet kellene teremteni a két kultúra közötti átjáráshoz, kényszermegoldás csupán, amikor a szerzők önmaguk próbálnak betörni egy másik irodalomba, bár a műfordítások kétségtelenül személyes ambíciókon is múlnak, például a nemrégiben elhunyt Pop Annamária programszerűen fordított magyar szerzőket románra. Nyolcvankilenc előtt rengeteg román szerzőt fordítottak le magyarra a klasszikusoktól a kortársakig, és fordítva is működött mindez. Nemcsak a teljes Eminescut, hanem a tizenkilencedik századtól napjainkig minden fontos román irodalmi művet átültettek magyarra. A fordítókat jól megfizették, persze az más kérdés, hogy milyen politikai indíttatás bújt meg az állami támogatás mögött. A mai műfordítók csekély állami támogatásban részesülnek, Magyarországra lehet ösztöndíjakra pályázni, Romániában nehéz.

Andrei Dósa úgy látja, hogy a román kiadók inkább az angolszász irodalom felé nyitottak, aztán az olasz, német, spanyol irodalom következik, magyar író művére csak akkor kíváncsiak, ha Nyugaton is befutott szerzőnek számít. Hubbes a Hamvas-fordítás kapcsán szerzett tapasztalatait ecsetelve még pesszimistább képet festett erről, ugyanis a nagy román kiadókat Hamvas külföldi hírneve sem érdekelte.

Karácsonyi Markóhoz kapcsolódva elmondta: míg a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a kortárs magyar szerzőnek egy-két kötete megjelent román nyelven, és antológiák is szép számmal napvilágot láttak, kilencven után nem adtak ki románul  igazi, mélymerítésű magyar költészeti antológiát, leszámítva Paul Drumaru Transland című kétkötetes kiadványát, amelyben a klasszikusok mellett László Noémi, Kemény István és Orbán János Dénes is szerepel. Paul Drumaru vagy a Kriterion fordítói projektjei tulajdonképpen egyszemélyes intézmények, Andrei Dosa Kemény-fordítása vagy a Hamvas-könyv román nyelven való megjelenése üdítő kivétel.

Az erdélyi folyóiratok részéről is van nyitás a műfordítások felé, a Székelyföld korábban évente egy számot csak román szerzők magyarra fordított munkáiból állított össze, és jelenleg is számos kortárs román szerzőtől – mint Filip Florian, Matei Florian, Ioan Groşan, Dan Lungu – közöl, még a legfiatalabb, a 2000-es nemzedék is megjelenik a lap hasábjain. Erdélyben érthetően rendszeres a román irodalom jelenléte a magyar lapokban, Magyarországon elvétve, alkalomszerűen fordul elő.

A legfiatalabbak, mint Andrei Dósa vagy Horváth Benji nemrég Besztercén műfordítói műhelymunkán vettek részt, ennek eredményeként több kiváló versfordítás született, a táborban elhangzó felolvasások ennek köszönhetően mondhatni kétnyelvűek voltak.
A délutáni program során fiatal román költők: And­rei Dósa, Vlad Drăgoi és Alex Va­si­esműveit ismerhettük meg felolvasással egybekötött beszélgetés során.

Kiadói szemmel

A tábor másnapján három beszélgetés is várta az érdeklődőket. Első körben a könyv­ki­adók nézőpontjából vitatták meg a román és a ma­gyar iro­da­lom fordításait, kap­cso­la­tait. Lakatos Mihály kérdéseire Kovács At­ti­la Zoltán, a He­li­kon Kiadó iro­dal­mi ve­zetője, Ma­rin Măla­i­cu Hond­ra­ri, a Char­mi­des Kiadó ve­zetője, Király Zoltán, a Sétatér Egyesület ügy­ve­zetője és Dan Lun­gu, a iaşi Irodalmi Múzeum vezetője válaszolt.

Király Zoltán a könyvkiadással is foglalkozó Sétatérről elmondta: annyira nonprofit vállalkozás, hogy sem alkalmazottja, sem irodája nincs. Meglátása szerint az erdélyi kiadók nem foglalkoznak eléggé a kortárs szerzők köteteivel, ezen a tendencián szeretett volna javítani a Sétatér.  Évente három erdélyi magyar szerző szépirodalmi könyvét és egy műfordításkötetet hoznak ki. Nemrég Doina Ruşti Zogru című kötetét adták ki Szenkovics Enikő fordításában, és előkészületben Alexandru Vakulovski egyik regénye Lövétei Lázár László tolmácsolásában.

A Helikon Kiadó, amely a Sétatérhez képest nagyvállalat, inkább a klasszikus szerzők még kiadatlan műveire, újrakiadásokra összpontosít – számolt beKovács Attila Zoltán. A Helikon az egyik legrégebbi könyvkiadó Magyarországon, a rendszerváltás után a csőd szélén állt, az utóbbi három évben azonban, amióta magántulajdonba került, sikeres. Ismeretterjesztő és szépirodalmi könyveket gondoz, de csak olyan szerzőkkel foglalkozik, akiknek a művei eladhatók a magyar könyvpiacon: például Máriai Sándor regényeivel, Kós Károly és Bánffy Miklós életművével, de Mircea Eliade Maitreyi című regényének magyar fordítása is sikertörténet. Kovács szerint míg a klasszikus magyar irodalmat el lehet adni, a kortárs kiadványokról sajnos mindez nem mondható el. A mai költők kötetei rendszerint kilencven napon belül visszajönnek a könyvesboltokból, legyen szó akár a legnagyobb nevekről, drámát kiadni pedig manapság egyenlő az öngyilkossággal.
Dan Lungu, a másfél éve könyvkiadóként is működő jászvásárhelyi (iaşi-i) Irodalmi Múzeum vezetője némiképp optimistább, ami a lírikusokat illeti. Közepesnek számító kiadójuk évi 30-40 címet hoz ki, a Helikonhoz hasonlóan ők is inkább a klasszikus irodalommal foglalkoznak. Az Irodalmi Múzeum 12 romániai múzeumot tömörít magába, idegen nyelvekre fordítja és kiadja Creangă, Negruzzi és más román klasszikusok műveit, amelyeket a múzeumba látogató külföldiek megvásárolhatnak. Az intézmény nyári fordítói műhelyt is működtet, évente irodalmi fesztivált szervez, ahol bejáratott fordítókkal dolgoznak a román klasszikusok művein.

A szintén fiatal Char­mi­des Kiadót két éve irányító Ma­rin Măla­i­cu-Hond­ra­ri sem annyira pesszimista a lírát és a műfordításokat illetően, mint magyar kollégái. 2014-ben Andrei Dósa magyar műfordításait tartalmazó antológiát adtak ki; ő ültette román nyelvre Kemény István verseskötetét is, amely sok pozitív kritikát kapott. Kemény István a Besztercei Költészeti Fesztiválnak volt a vendége, ahová legközelebb Tóth Krisztinát szeretnék meghívni, s az ő kötetét is lefordítanák magyarra. A lírát tekintve Romániában is hasonló a helyzet, mint Magyarországon, a nagy könyvterjesztői hálózatok legfeljebb 2-3 címet rendelnek meg abból a listából, amelyet elküldenek nekik, és gyakran áron alul adják el a könyveket.

Román szerzők magyarul

Délután a román szerzők magyarra fordított köteteit ismerhettük meg, illetve a műfordítói munkafolyamatba is betekintést nyerhettünk. Fi­lip Flo­ri­an, Lövétei Lázár László, Lu­ci­an Dan Te­o­do­ro­vi­ci és Karácso­nyi Zsolt szerzőket és műfordítókat Szon­da Sza­bolcs kérdezte. Elsőként arra volt kíváncsi, hogy a román írók éreznek-e valamiféle generációs kapcsolatot egymás között. Lucian Dan Teodorovici elmondta: bár történtek ilyen irányú kísérletek, és őt személy szerint ez nem zavarja, mondvacsinált, csupán a kritikusok számára mérvadó a generációs behatárolás. Az elmúlt 10-15 évben született irodalom nagyon szerteágazó, sokszínű, nehéz közös pontokat találni például az ő művei és beszélgetésben szintén részt vevő Filip Florian művei között.
Filip Florian is úgy véli, hogy a második világháború után volt hagyománya a nemzedéki besorolásnak, a nyolcvanas-kilencvenes évek után azonban okafogyottá vált. Megváltozott a társadalmi, kulturális élet, nincs szükség kiáltványra vagy ilyen típusú irodalmi modellekre, mindenki a saját útját járja.

A beszélgetés további része a jelenlévő írók és műfordítók műhelytitkaiba vezetett be.

Lucian Dan Teodorovici szerint minden irodalmi tér, amelybe egy történetet belehelyez, az ő személyes tere is. A bábmester börtönévei című regényét megelőzően alaposan beleásta magát az ötvenes évek börtönirodalmába, korabeli napilapokat, naplókat, kordokumentumokat olvasott.  Olyannyira beleélte magát abba a periódusba, hogy már-már idegennek érezte a mai iaşi-i tömbháznegyedeket, automatikusan azokat a helyszíneket és időt látta maga előtt, amellyel a könyvében foglalkozott.

Filip Floriannak szüksége van egy külön térre, ahová félrevonulhat írni. Csak úgy képes bármit papírra vetni, ha a saját kis szigetét fel tudja építeni, az irodalmi tér és idő nála is valóságként működik. Lövétei Lázár László a szerző Kölyök utca című könyvének fordítása közben saját gyerekkorát látta maga előtt, s bár egyértelmű, hogy két különböző helyszínről volt szó, mintha mégis közös lett volna az élményanyag. Karácsonyi Zsolt műfordítói műhelye is csak magányosan, elszigetelt térben működik, család, gyerek nélkül kora reggeltől éjszakáig dolgozik, csak úgy tud fordítani, ha hosszú részekbe veti bele magát. Olykor a szereplő bőrébe bújva már-már érzéki csalódásai vannak.

A „román Rejtő”

A délután utolsó blokkjában Dan Lungu, Ioan Groşan, Szonda Szabolcs és Lakatos Mihály a műfordítások mellett az irodalom és a humor viszonyát taglalta. A Lakatos kiváló fordításában megjelent Vaslui megye a NATO-ra gyúr című regény a kortárs magyar irodalomban is nagy siker. Lakatos Fekete Vincétől kapta a regényt, elolvasása után rögtön érezte, hogy rokonlelkek Groşannal, hiszen mindketten szeretik a cigarettát, a sört és a humort. Enyhe túlzással azt lehetne mondani, Ioan Groşan a román Rejtő Jenő. Dan Lungu is fontosnak tartja a prózai műben a humort, regénynek, novellának egyaránt jót tesz, ugyanakkor veszélyes fegyverré is válhat.
Az írótábor utolsó rendezvényén Varga László Edgár, Fischer Botond, Kali Ágnes és Horváth Benji olvastak fel műveikből, Andrei Dósa fordításai révén pedig a román alkotók is belekóstolhattak a kortárs erdélyi magyar lírába. Majd Fekete Vince a generációs csoportosulásokról, erdélyi és anyaországi irodalom viszonyáról, pályaindulásukról kérdezte őket. Fischer Botond és Varga László Edgár már régebbi motorosok, ők az Irodalmi Jelenben publikáltak először az Orbán János Dénes által szerkesztett Debüt rovatban, majd a Helikon, a Látó, a Székelyföld és közismert írók, költők egyengették pályájukat. Horváth Benjit a Helikon indította útjára, de a Műútnak is sokat köszönhet, Kali Ágnes pedig a Sárvári Írótáborban és a Műút Deákpoézis projektjében mutatta meg magát.

Összességében elmondható: az idei E-MIL tábor az eddigi évek legsikeresebb kiadása volt, szakmaiság tekintetében kiemelkedő élményt nyújtott, ugyanakkor teret adott a szórakozásnak is. Reméljük, hogy a román és magyar irodalom közötti átjárás megteremtésének nem utolsó ilyen próbálkozása.

Varga Melinda (irodalmijelen.hu)