„Délután kisüt a nap. Valami olyan jóleső, békés nyugalom fog el.
Keresem az okát. Mi lehet az? Talán mert nem kell dolgoznom, ürügyem van henyélni? Nem, ez túlságosan felületes magyarázat. Valami van a hangulatomban, amit soha nem éreztem. Először élvezem a teljes felelőtlenség boldogító állapotát. Hogy magyarázzam a normális, rendes embereknek? Értsétek meg, az ilyen görcsös lélek, amilyen az enyém, állandóan és szüntelenül a bban a feszültségben szorong, amibe ti, boldogok, csak egyszer-kétszer kerültök egy élet folyamán: az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész életemre gondolni.

Nekem minden percem olyan, mint nektek, ha a hatodik emeletről zuhantok alá, vagy elkapott a forgószél – ostoba érzékenység, hogy lehetne kigyógyulni belőle?” 

E mondatok Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című könyvéből származnak, a saját betegségtörténetek elbeszélésének irodalmi klasszikusából (Karinthy 1987, 76). A gyilkos kórral diagnosztizált, azzal küszködő ember szavai ezek a többiekhez. 

Egyszerre fejezi ki a helyzet felfoghatatlanságát és mások számára való kifejezhetetlenségét, illetve azt az elementáris igényt, hogy valahogy mégis értelmezhetővé váljon a betegség uralta emberi létállapot. A beteg ember világa a többi embertől, az egészségesektől elzárt világ, sajátos törvényszerűségekkel, bizonyosságokkal és kétségekkel. 
Kérdés, hogy érdekel-e bárkit is a beteg belső, tapasztalati világa. Mert mit is akar valójában a beteg? Meggyógyulni. Ehhez elsősorban pontos diagnózisra, gyógyszerekre, műtétekre van szüksége. Ahhoz, hogy meggyógyuljon, talán felesleges, netán hátráltató lehet elmélyedni érzéseinek és gondolatainak kusza szövedékében. A felfogás, miszerint a testi tünetek, problémák, betegségek megszüntetése, valamint az élet megmentése olyan célok, amelyek bármiféle eszközt szentesítenek, az elmúlt évtizedekben újra megkérdőjeleződött. A betegség és mulandóság nem kizárólag biológiai jelenségek, hanem az ember teljes személyét, ezzel együtt környezetét is érintő kritikus kihívások.

„Being somebody is not just a matter of being some body” – vallja Grant Gillett új-zélandi orvos és bioetikus (Gillett 2008, 1). A ma uralkodó orvosi szemlélet és az arra épülő intézményrendszer túl gyakran feledkezik meg arról, hogy az emberek betegségeikben mint emberi személyek érintettek, nem csupán testi mivoltukban. Az emberek/páciensek egyre gyakrabban fejezik ki azt az igényüket, hogy az egészségügyi intézményrendszer vegye fi gyelembe, hogy betegségük bár sebezhetővé teszi őket és megváltoztathatja prioritásaikat, mégsem csak kezelésre váró biológiai organizmusok. Ahogy hétköznapi erkölcsi meggyőződéseinkben is leértékelőnek, sőt sértőnek számít, ha csak testnek (például szexuális tárgynak) tekintünk egy másik emberi lényt, úgy az orvoslás etikájában is kulcskérdés, hogy a beteg ember továbbra is megőrizze testi meghatározottságán túlmutató emberi méltóságát.

Írásomban egy olyan, újabban a fi gyelem középpontjába kerülő etikai megközelítést mutatok be, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy klinikai vonatkozásban miként őrizhető meg, illetve állítható vissza a beteg ember személyi státusza, teljes emberi lényként való el ismertsége. Ennek egyik lehetséges kulcsa az egyéni történetek szerepének előtérbe állítása. Az embert a történetei teszik személlyé, ezek a történetek határozzák meg identitását. Két ember közötti etikai viszonyulás alapja a másik történeteire való nyitottság. E felfogásnak ma már számos híve, sőt neve is van: narratív medicina. 

Nemes László filozófus írását részletesen elolvashatod a Századvég folyóirat friss számában. Kattints ide!