Az Eichmann Show rendezője, Paul Andrew Williams a lehetetlenre vállalkozott. Bemutatni a huszadik század legjelentősebb médiaeseményét és az egykori SS-alezredes perének tévés közvetítésében részt vevő, arról felelős döntést hozó és annak következményeivel számoló tévéseket. Az ő eltökéltségük és vakmerőségük nélkül nem lenne meg ez a dokumentumunk.
A filmrendező hatásvadászat nélkül próbálta egyértelművé tenni: Milton Fruchtman producer, Leo Hurwitz dokumentumfilmes rendező és csapatuk a szólásszabadság történetének legnagyobb hőseinek számítanak. Nem egyszerű feladat. Adolf Eichmann, a holokauszt egyik legnagyobb bűnöse és tömeggyilkosa kényes téma volt akkor is, ma is.
A Harmadik Birodalom hóhérjaként is emlegetett bűnös elmenekült Németország bukása után, 1945-ben, és tizenöt év kellett ahhoz, hogy az izraeli titkosszolgálat megtalálja Argentínában. Elrabolták, és 1960. május 22-én Izraelbe szállították. Jeruzsálemben bíróság elé állították, a vádat Gideon Hausner, Izrael állam főügyésze képviselte, aki hosszú és kemény szellemi küzdelemben érvényesítette az igazságot.
Paul Andrew Williams a történelmi hűségre törekedett, nem akart újat mondani, vagy a szórakoztatás érdekében bármit is kiszínezni. Abban bízott, hogy az archív anyagok és a fiktív jelenetek ötvözése elég erős kohézió egy játékfilmhez. Még a fikciós részekben is igazodott a tárgyalás zárt tereihez. A rendezői koncepció érthető, de ez a fajta visszafogottság leginkább csak tévéfilmes atmoszférát teremt, ezáltal a direktori szándék fordított hatást eredményez. Némi dinamika és tempó sokat lendített volna az összképen.
Miképpen az is tény, hogy a Fruchtmant alakító Martin Freeman pazar alakítást nyújt, és Anthony LaPaglia is képes úgy hozni Hurwitzot, a liberális és humanista filmest, hogy azt ne érezzük sztereotipnek. De hiába a remek színészi játék és a következetes rendezés, ha az archív felvételek kiütik az újakat. Eichmann ugyanis nem eljátssza a szörnyeteget, ő maga az.
Boldog volt, hogy zsidókat irthatott
Showtrial, azaz kirakatper. A szót Hannah Arendt használta először az Eichmann-perre. Nem indult jól a holokauszt mediatizálása, de végül Izrael sikert aratott. Korábban is voltak perek, de a téma addig nem volt érdekes a közvélemény számára – mondta az Eichmann Show tegnap esti díszbemutatója előtt Karsai László egyetemi tanár. A történész szerint tény, hogy Leo Hurwitz filmes nem értette Eichmannt, aki ugyan mindent tagadott, de boldog volt attól, hogy zsidókat öltek. Az egykori alezredes tagja volt a gépezetnek. Egy autó esetében ő lett volna az olajleeresztő csavar: csak egy alkatrész, de nélküle leállna a motor.
Karsai hangsúlyozza, sok minden nincs benne a filmben. Például, hogy Gideon Hausner főügyész csak a saját maga által válogatott tanúk szenvedéstörténeteire koncentrált. További hiányzó tény: valamennyi nagy tévétársaság el akarta helyezni a kameráit a tárgyaláson, de csupán Hurwitz kicsi cége kapta meg a lehetőséget. Ötvenezer dollárt kasszíroztak a 38 országba értékesített napi egyórás adásért, pedig a rögzített anyag kilencven százaléka a mai napig nem került nyilvánosságra – állítja Karsai.
Az Eichmann Show minden hibája ellenére egy jelenettel mindenkit „megvesz”: a koncentrációs tábort is megjárt hotel-tulajdonosnő elmeséli, hogy a második világháború után a világ nem hitte el, hogy mi történt a holokauszt alatt. De attól, hogy néhány ?lmes áldozatkész és alázatos munkája nyomán és következtében a világon mindenhol láthatták és hallhatták az „Eichmann Show-t”, megváltozott a világ.
Adolf Eichmann történetét többször megpróbálták már filmre vinni, de igazán emlékezetes mozis produkció még nem készült. A legsikerültebb talán a Robert Young rendezte magyar koprodukció volt 2007-ben, melyben a német Thomas Kretschmann alakította a címszereplőt. A leghátborzongatóbb Eichmann-alakítás azonban Az összeesküvés című tévéfilmben Stanley Tuccié.
Himmler, a másik bűnös
Az utóbbi évek egyik legerősebb alkotása a német háborús bűnösökről Vanessa Lapa A megfelelő ember (2014) című dokujátékfilmje volt Heinrich Himmlerről. A mű Himmler naplóin és magánlevelezésein keresztül mutatta be, hogy a tömeggyilkosok átlagemberek.
Az emberfeletti emberről alkotott elképzeléseink önmagukban hátborzongatók ugyan – többek közt azért is, mert nagyon hasonló mondatokat ma is szokás hallani politikusok szájából –, de tévútra visznek. „Nem változott meg a Himmler-képem a film miatt, mert korábban egyáltalán nem tudtam róla semmit, viszont most már mindent tudok róla. Az a legfélelmetesebb, hogy olyan racionális és demagóg volt, hogy az ideái szinte elpusztíthatatlanok, és napi szinten felbukkannak mai társadalmakban is. Nagyon kell vigyázni, hogy mindezt most és a jövőben senki se tudja ismét gyakorlatba átültetni” – nyilatkozta korábban a Népszabadságnak Vanessa Lapa.
A Harmadik Birodalom hóhérjaként is emlegetett bűnös elmenekült Németország bukása után, 1945-ben, és tizenöt év kellett ahhoz, hogy az izraeli titkosszolgálat megtalálja Argentínában. Elrabolták, és 1960. május 22-én Izraelbe szállították. Jeruzsálemben bíróság elé állították, a vádat Gideon Hausner, Izrael állam főügyésze képviselte, aki hosszú és kemény szellemi küzdelemben érvényesítette az igazságot.
Paul Andrew Williams a történelmi hűségre törekedett, nem akart újat mondani, vagy a szórakoztatás érdekében bármit is kiszínezni. Abban bízott, hogy az archív anyagok és a fiktív jelenetek ötvözése elég erős kohézió egy játékfilmhez. Még a fikciós részekben is igazodott a tárgyalás zárt tereihez. A rendezői koncepció érthető, de ez a fajta visszafogottság leginkább csak tévéfilmes atmoszférát teremt, ezáltal a direktori szándék fordított hatást eredményez. Némi dinamika és tempó sokat lendített volna az összképen.
Miképpen az is tény, hogy a Fruchtmant alakító Martin Freeman pazar alakítást nyújt, és Anthony LaPaglia is képes úgy hozni Hurwitzot, a liberális és humanista filmest, hogy azt ne érezzük sztereotipnek. De hiába a remek színészi játék és a következetes rendezés, ha az archív felvételek kiütik az újakat. Eichmann ugyanis nem eljátssza a szörnyeteget, ő maga az.
Boldog volt, hogy zsidókat irthatott
Showtrial, azaz kirakatper. A szót Hannah Arendt használta először az Eichmann-perre. Nem indult jól a holokauszt mediatizálása, de végül Izrael sikert aratott. Korábban is voltak perek, de a téma addig nem volt érdekes a közvélemény számára – mondta az Eichmann Show tegnap esti díszbemutatója előtt Karsai László egyetemi tanár. A történész szerint tény, hogy Leo Hurwitz filmes nem értette Eichmannt, aki ugyan mindent tagadott, de boldog volt attól, hogy zsidókat öltek. Az egykori alezredes tagja volt a gépezetnek. Egy autó esetében ő lett volna az olajleeresztő csavar: csak egy alkatrész, de nélküle leállna a motor.
Karsai hangsúlyozza, sok minden nincs benne a filmben. Például, hogy Gideon Hausner főügyész csak a saját maga által válogatott tanúk szenvedéstörténeteire koncentrált. További hiányzó tény: valamennyi nagy tévétársaság el akarta helyezni a kameráit a tárgyaláson, de csupán Hurwitz kicsi cége kapta meg a lehetőséget. Ötvenezer dollárt kasszíroztak a 38 országba értékesített napi egyórás adásért, pedig a rögzített anyag kilencven százaléka a mai napig nem került nyilvánosságra – állítja Karsai.
Az Eichmann Show minden hibája ellenére egy jelenettel mindenkit „megvesz”: a koncentrációs tábort is megjárt hotel-tulajdonosnő elmeséli, hogy a második világháború után a világ nem hitte el, hogy mi történt a holokauszt alatt. De attól, hogy néhány ?lmes áldozatkész és alázatos munkája nyomán és következtében a világon mindenhol láthatták és hallhatták az „Eichmann Show-t”, megváltozott a világ.
Adolf Eichmann történetét többször megpróbálták már filmre vinni, de igazán emlékezetes mozis produkció még nem készült. A legsikerültebb talán a Robert Young rendezte magyar koprodukció volt 2007-ben, melyben a német Thomas Kretschmann alakította a címszereplőt. A leghátborzongatóbb Eichmann-alakítás azonban Az összeesküvés című tévéfilmben Stanley Tuccié.
Himmler, a másik bűnös
Az utóbbi évek egyik legerősebb alkotása a német háborús bűnösökről Vanessa Lapa A megfelelő ember (2014) című dokujátékfilmje volt Heinrich Himmlerről. A mű Himmler naplóin és magánlevelezésein keresztül mutatta be, hogy a tömeggyilkosok átlagemberek.
Az emberfeletti emberről alkotott elképzeléseink önmagukban hátborzongatók ugyan – többek közt azért is, mert nagyon hasonló mondatokat ma is szokás hallani politikusok szájából –, de tévútra visznek. „Nem változott meg a Himmler-képem a film miatt, mert korábban egyáltalán nem tudtam róla semmit, viszont most már mindent tudok róla. Az a legfélelmetesebb, hogy olyan racionális és demagóg volt, hogy az ideái szinte elpusztíthatatlanok, és napi szinten felbukkannak mai társadalmakban is. Nagyon kell vigyázni, hogy mindezt most és a jövőben senki se tudja ismét gyakorlatba átültetni” – nyilatkozta korábban a Népszabadságnak Vanessa Lapa.
0 Megjegyzések