Az aratóünnepet rendszerint Szent István napján tartották, melynek központi részét adta az új gabonából készült újkenyér kisütése és megáldása a templomban – ezt a hagyományt ma is híven őrizzük, noha a szokásos fekete öltözetet már elhagytuk („gyászos öltözetben teelőtted sírván”).
Sok helyütt ezt az új kenyeret a falu szegényei között osztották szét – ez az alamizsnálkodás egybevág István királynak a legendákban megőrzött jótékonykodó képével. Szegeden például a fiatalok közül kegyes jócselekedetik szerint megválasztották „Szent István ünnepének királyát és királynéját”.

Győrben azonban s általában a Rábaközben egy másik szokás dívott: a fiatalok úgynevezett ’királfát’ állítottak a templom előtt, amit a lányok előbb pántlikákkal, szalagokkal díszítettek. A királfát aztán a táncos sokaság a kocsma elé vitte, ahol annak a lánynak, akinek a szalagját valamelyik legény levette, azt tánccal vagy csókkal ki kellett kiváltania.

Helyenként a búza aratása mellett a zab betakarítását is István napján ünnepelték, sőt Gömörben a málnáért is ekkor adtak hálát.

„A magyar néphagyomány máig őrzi az új kenyér szakrális szándékát, jelentőségét, és az új kenyeret valamiképpen szentelménynek tekinti. A szegedi katolikus tájon az új kenyér nagy tiszteletben részesül: minden családtag egyszerre eszik belőle, amíg csak el nem fogy. Ilyenkor külön kúdúscipó is sült. Voltak olyan családok, ahol az új kenyérből addig nem ettek, amíg a koldusoknak nem adtak cipót.

Egyszerre ettek Halimbán, Kesztölcön is. Mezőkovácsházán is az új kenyérből a szegények kaptak először. Szentsimon palóc faluban, mielőtt az új kenyérből ettek volna, a család közösen mondta el a Miatyánkot.

A kálvinista Ormánság is még világosan középkori hagyományt őriz. A közös úrvacsora vételét máig gyónás, a megáldott kenyeret pedig gyónókenyér néven emlegetik. Annak a búzának pedig gyónóbúza, másként zsöngebúza a neve, amelyet az asszonyok még nyomtatás vagy cséplés előtt deszkán kévéből kivertek, galambtisztára válogattak, majd talpig fehérben a magukszőtte fehér ruhával letakart tálon vitték papjukhoz. Az így összegyűlt búzából készült azután az egész évi gyónókenyér. „Az újkenyérből az első falatot –az Úr Jézus drága halálának pecsétjét az Isten házában” kívánták magukhoz venni. Régi egyházi jegyzőkönyvek szerint amikor aratás után megsütötték az új kenyeret, a szlavóniai Haraszti reformátusai is az újból úrvacsorát vettek magukhoz. Hasonlóképpen újbor idején is.

Baranyában az új asszonynak aratásig nem volt szabad kenyeret megkezdeni, megszegni, nyilván azért is, mert még az új családban nem aratott. A magyaregregyi gazdasszony az új lisztből sütött első kenyeret elvitte az anyaegyházba, Kárászra és a papnak ajánlotta föl. Szihalom gazdasszonyai az új lisztből először a koldusoknak és olyan szegény családoknak sütöttek, amelyek bolti kenyeret ettek.

Szuhafő református gömöri faluban a legszegényebb családnak aratás után István király ünnepére nagy kenyeret sütöttek. A hozzávaló lisztet házról házra járva gyűjtötték össze. Ami megmaradt, szintén a megajándékozott család kapta.

Panyola református családjaiban az új lisztből mindig a férjhezmenendő lány sütötte a kenyeret. Sára és Telkibánya hagyománya: a szomszédok vagy küldtek belőle, vagy meghívták egymást az új kenyér megízlelésére. A bihari molnárpogácsa szintén új lisztből sült, a molnárnak vitték ajándékba.

Békéssámsonban a papnak, orvosnak is sült új cipó. Amikor a dusnoki katolikus „rác” gazdasszony először kovászolt az új lisztből, az egész család térdepelve imádkozott körülötte. Ilyenkor külön cipó, ciganski cipov sült a szegényeknek, kéregető cigányoknak is.

A mohácsi sokác hagyomány szerint az újkenyérből először a kutyának, macskának adnak. A közismert népi legenda szerint az emberek gonoszsága miatt a búzát, amely valamikor tövéig kalászos volt, az Úr ki akarta pusztítani. Péter azonban a kalász felső végét marokra fogta és így könyörgött: Uram, Teremtőm legalább a kutyák, macskák ne haljanak éhen! Így aztán az ember is jól járt mellettük.

A középkori gyakorlatnak sajátos maradványát őrizték még a múlt században is az erdélyi Homoródvidék unitárius magyarjai. Augusztus derekán az újsütetből vett úrvacsora után zsoltárokat énekelve, falunként fölsereglettek a közeli Homoródfürdőre, ahol megülték a zsengére nevezetű búcsúfélét: néhány napig ettek-ittak, mulattak, tüzet gyújtottak.

A kenyérnek számtás kezdetén többféle foganatos erőt, áldást tulajdonítanak. Így a jó termés reményében Göcsejben, a Csertamelléken első szántás alkalmával az ekekormányra kenyeret raktak, és egy darabig így szántottak.

Krasznokvajda hagyománya szerint a gazda első tavaszi szántás előtt az udvaron fehér kendőre – eredetileg talán a karácsonyi, illetőleg húsvéti abroszra – kenyeret tett. Ekéjét a kenyér fölött vontatta ki az udvarból. Nem lehetetlen, hogy ez a kenyér még a középkori húsvéti aulógia, esetleg az Apostolok oszlásának ünnepére rendelt szentelmény emléke.”

Forrás: Néprajzi Lexikon