Beszélgetés Dr. Szabó Béla urológus főorvossal, a debreceni Kenézy kórház, részlegvezető főorvosával.


Mikor gondolt először az urológia szakirányra?

Negyedéves koromban.De nyilván ennek eldöntésében nagy szerepe volt,a hatásoknak amik az egyetemen érik az embert.Egy olyan egyetem mint a debreceni orvosi,legendás a tanárairól.Már az elején a legnagyobbak tanítottak.
Kertai professzor úr, Endes Pongrác, aki világhírű patológus volt, kutatási területe,a prostata hyperplasia  morfológiai patogenezise, rámutatva a stroma szerepére a kórképben.
De ne hagyjuk ki a fölsorolásból a fantasztikus Gomba professzort sem,hisz ő,a hallgatók kedvence volt, végtelen humorosan, nagy szeretettel adta elő, a pathológiát ami valljuk be, annyira nem banális téma. Úgy rajzolt az órákon, hogy nemcsak könnyen tudta átadni közlendőjét a diáknak,hanem közben a diák elfelejtette szorongásait, félelmeit, és észrevétlenül tanult.

Mi napi programja általában?

Egyszerű ez. Egy praktizáló orvosnak, oda kell menni ahol a betegei vannak. A debreceni Kenézy Gyula kórházban vezetek, egy urológiai részleget, de rendelek Püspökladányban is. Ehhez a városhoz a gyerekkorom köt, hisz ladányi vagyok, itt nőttem föl, itt mindenki ismer. Rengeteg régi barátom van, sajnos egyik részüket kezelem  is. Eléggé mozgalmas napjaim vannak, néhány hete éppen a ladányi" sztk"-ban rendeltem, egy óra múlva pedig a Kenézy kórházban operáltam. Nagyon szeretek Püspökladányba járni, visszajárok gyerekkorom helyszínére. Édesanyám Szabó Béláné tanárnő, még visszavonulása után is tanított a mostani Kálvin  téri általános iskolában. Az egykori "zójások" mert ez volt az iskola korábbi neve, ma is lelkesen beszélnek   anyámról. Ez lelki munícióval tölt fel,érdemes dolgozni. A ladányi "sztk"-ban hetente egyszer, szerdai napokon rendelek, ilyenkor egy délután 40-50 beteget látok el. Néha még többen is jönnek, a délelőtti kórházi munka után, estére már érzem a fáradságot, a múltkor este 7-órakor kinyitottam a rendelő ajtaját, és láttam még mindig sokan vannak, de sohasem tudnám úgy befejezni a rendelést, hogy beteget hagyok ellátás nélkül.

Az orvos számára mi a siker?

Az én szakmámban a siker szó más értelmet kap, mint az élet egyéb területein. Nálunk sok a "sajnos" mert rengeteg kudarc is van, a betegek elvesztése, annak földolgozása, ez is az orvosi  munka része, de ha 20-30-évvel ezelőtt operált beteggel találkozom, érzem a munkám eredményét.

Mennyit fejlődött az ön szakterülete? 

Ha azt mondom rengeteget semmit sem mondtam. Ma már kevés a nyílt műtét, ami a beteg számára nagy megterhelést jelent, ma laporoszkópos  műtéteket csinálunk. Technikailag tehát más világ van, több a lehetőség, az orvos számára is könnyebb a munka.
A 70-es években a betegek túlélési esélye pár hónap volt csupán, ezzel szemben ma egyre fiatalabb betegeknél diagnosztizáljuk a prosztatarákot

Akkor relatív a fejlődés is?

A fejlődés mindig megnyit új frontokat is. A prostata daganat egyre inkább korai stádiumban fölismerhető, tehát a gyógyulás esélye nő. A PSA vizsgálatoknak köszönhetően a szövődmények kockázata csökken. Ez az egyik oldal aminek örülni kell, de ahogy mondtam egyre fiatalabbak a betegek.

Főorvos úr külön beszélt legendás tanárairól.

Igen 1974-ben szigorlatoztatott Krompecher professzor úr, aki már életében legenda volt, a kollégái, a diákok rajongtak érte. Emberi, tudósi nagysága számunkra kézzelfogható valóság volt.

Mi volt a professzor úr kutatási területe?

Az 1960-s években főleg anatómiai és biokémiai vizsgálati módszerek ötvözésével, a szövettani szintű, és anyagcsere folyamatokkal foglalkozott. Kutatási területei nagyon sokrétűek voltak, még kolozsvári tartózkodása idején, könyveket publikált, egy róla szóló értekezésben olvasható, hogy könyv-publikációinak száma meghaladja a százötvenet.
A csontosodás fejlődéstana érdekelte egész életében. Ha ma azt mondjuk hogy fejlett az orvosi tudomány, az ő nevét nem szabad elfelejteni, neki is köszönhető az a fejlettség amivel  ma egy orvos dolgozhat.
Különös lehet ilyen nagyságok tanítványának lenni.
Az orvos nem csak tudománnyal de szívvel is dolgozik. Amikor látom hogy Krompecher professzor úrnak szobra áll a debreceni klinikán, kicsit furcsa érzés tölt el, bronzba öntve áll egykori tanárom, már nem tudok beszélni vele, a jó szíve itt maradt viszont velünk, s amikor gyógyítok, ezzel  a jó szívvel "operálok "minden reakciómban a beteg irányába.

Kik válhatnak legendává?

Ez is egy különös dolog. Amikor a háború után,a negyvenes években,Nánási Pál professzor úr,aki sajnos nemrég halt meg,és Tankó Béla létrehozták az orvosvegytani intézetet,nyilván nem arra gondoltak a romok között pakolva,hogy ők biztos legendák lesznek.Tették a dolgukat,szörnyű körülmények között alkottak.

Önfeláldozás kell?

Talán igen, talán ez kulcsa az egésznek. Gomba professzor úr, állandóan bent volt az intézetben, ott élt, minden idejét a tudománynak szentelte, Nánási biokémikusként lett élő legenda a debreceni egyetemen, az utolsó percig tanított, így vagy úgy de a hallgatók között élt.

Én is ismertem, tudom azt hogy már alig látott.

Sokat sétált az egyetem botanikus kertjében, mindig ismert úton közlekedett, de ez tartotta életben, a találkozások, a beszélgetések, a tudományos problémákon való gondolkodás.
Nánási 90 évesen halt meg, de soha sem lehetett hallani tőle hogy öregnek érzi magát.
Az egyetem előtti villamos megállóban várakozott egyszer, pár évvel halála előtt. Mikor fölszállt a villamosra, mivel tudtam alig lát, azonnal helyet kerestem neki, akkor is túl volt már a nyolcvanon, de nem ült le, azt mondta nem akarja elvenni a helyet az öregektől, mert az nem túl udvarias dolog, ilyen volt, örökre fiatal.
Nánási öniróniája is híres volt.
Sohasem kérkedett semmivel, pedig lett volna neki mivel, hisz többek között az ő tanítványai a mai kor tudósai.

Mennyire becsüljük meg a nagyságainkat?

Ez a világ ma a "sztároknak" kedvez, egy csomó idézőjellel. A nagyságok annak élnek, aki hallgat rájuk, aki elfogadja, életükben, és haláluk után is az a szellemi muníciót amit ők birtokoltak.
Mi most róluk beszélgetünk tehát élnek, foglalkoztatnak minket a tetteik. A nagy emberek mindig szellemi mentsvárként állnak előttünk, ha az életünkben valahol elakadunk. Azt sajnálom hogy egyre kevesebben élnek már a régi nagyok közül.
Az én tanáraim szinte intézménnyé váltak. Félszáz éveket szolgáltak a klinikán, mindig ott voltak, ha kimondtam  a nevüket mindenki ismerte őket, márkajelek voltak, fogalmak. Tudtam sohasem utasítanak el, aztán néha az a csalóka érzésem  támadt hogy ők fizikai valójukban nem halhatnak meg. A közelmúltban találkoztam egyik régi professzorommal és hirtelen arra gondoltam hogy ő  kb. hetven éves lehet, persze rosszul számoltam, de erre csak azután jöttem rá hogy kijöttem tőle, olyan fürgén mozgott, s nem látszott rajta a kor, elfelejtettem hogy már ő is kilencven körül van.
Elbúcsúztunk az ajtóban, a postaládához ugrott, üres volt. Éreztem erre a délutánra míg nála voltam szellemi ereje megállította az én múló időmet is.

Tóth Balázs/Pólus Média