Mindenkinek van felejthetetlen emléke: jó is rossz is, amit, míg él felejteni nem tud. Vele alszik, vele ébred. A tudatalattija első rétegében az emlékek sürjében búvik meg, s időnként, váratlanúl előugrik – s a múlt egyszerre jelenné lesz: örömtelivé vagy fájdalmassá. Így van ez a nemzettel is. Vannak kollektív emlékeink – kevés jó, de annál több rossz. Ezek velünk élnek s olykor váralanul megrohannak és elborítanak. Ez történik minden igaz magyarral minden évben június 4-ikén. Amikor ehhez a dátumhoz érkezünk lelkünkben felszakad és vérezni kezd egy seb, történelmünk egyik legtragikusabb seb, e melyet ezen a napon 1920-ban ütöttek rajtunk a Párizs melleti Nagy Trianon Palotában, ahol békekötés helyett a békecsináló hatalmak alattomos, álnok és aljas módon elevenen felnégyelték a történelmi Magyarországot! Amelyet hideg kegyetlenséggel megismételtek a Párizsi Békediktátumban 1947-ben.
A trianoni békediktátum következtében az ország területe 282.870 km²-ről 91.114-re csökkent, lakossága 19 millióról 8 milliónál is kevesebbre. A történelmi Magyarország területéből Románia 102.782 km²-t kapott. Megkapta Erdélyt, a Partiumot és a Temes bánság felét. Csehszlovákia 62.937 km²-hez jutott a Felvidéken és Kárpátalján. Szerbia Horvátországon kívül Bácskát, Temes felét és Muraközt is elvitte, 20.956 km²-t. Mindezek tetejében az Őrvidéket Ausztriának adták, 5.055 km²-t. Elszakítottak 3.5 millió magyart, akiket védtelenül ellenségeiknek szolgáltak ki. A szántóföldek kétharmadát, vas- és szénbányák négyötödét, só- és rézbányák összességét, az erdők és szőlők háromnegyed részét vették el. Elveszett a haszonállatok kétharmada, vasúti fővonalak nagy része, és az összes jó karban lévő vasúti kocsi. Az elszakított területekről mintegy 200.000 tisztviselő, tanitó és érelmiségi menekült a csonkává tett hazába. A megcsonkolt és kivéreztetett országnak még háborús jóvátételt is kellet fizetnie: 200 millió aranykoronát! Magyarországot Trianonban nem csak büntették, hanem ki akarták végezni!
Ha végig nézünk Magyarország európai történetén, azon az 1100 éven amit a Kárpát medencében töltöttünk, szomorúan kell megállapítanunk, hogy minket Európa nem fogadott szívesen, nem fogadott igazán be, sőt mindig vesztünket akarta! Mi kitehettük szívünket-lelkünket értük, segítettünk, védtünk, feláldoztuk magunkat. Mégis féltek tőlünk, mert sejtették: visszajöttünk ősi földünkre. Dühösek voltak, mert visszaszereztük Avar rokonaik kincseit, amiket Nagy Károly frank király 12 társzekérrel vitt el. Remegtek, mert bennünk a hódító Attila hunjai megjelenését látták. Irigyek voltak ránk jó földjeink, gazdag vizeink, daliás vitézeink és szép asszonyaink miatt.
A százezres nyugati sereggel ránk törő IV. Lajos keleti frank király (893-911) kiadta a jelszót: “Ugros delendam esse”- a magyarokat pedig ki kell irtani! Azonban az első komoly veszedelemben, a Pozsonyi Csatában (907) a támadó sereg pusztult el! Igaz, Árpád két fia is ott veszett, és ő sebeibe halt bele. Mégis azt kell meglátnunk, hogy a frank király ördögi célja mint fekete fátum húzódik végig egész történelmünkön.
A második halálos veszedelem a Tatár invázió volt (1241-42). IV. Béla (1235-70) királyunk hiába kért segítséget a pápától, a francia királytól s a német-római császártól. Csupán 40 olasz templomos lovag harcolt mellette halálukig a Muhi csatában (1241). Mikor a király menekült, egy osztrák herceg még meg is zsarolta. Európa pedig elégedetten figyelte a magyar tragédiát.
A harmadik súlyos tragédia a Mohácsi Csata volt (1526). Ennek háttere a Francia- Török szövetség volt Habsburg éllel. Az út hazánkon át vezetett, mely az erős Mátyás király halála óta (1590) folyamatosan gyengülőben volt. II. Lajos segítség-kérésére csupán jelképes csapatok érkeztek volna, de ezek lekésték a csatát, mint ahogy az erdélyi sereg is. Majd Buda csellel való elfoglalása után (1541) Európa 150 évig tétlenül és szenvtelenül nézte Magyarország három részre szakított állapotát, csatatérré válását, folyamatos elnéptelenedését és pusztulását Csak akkor kezdett összefogni a török ellen, amikor az már a Nyugat kapuját, Bécset ostromolta (1683) Valószínű, hogy francia szövetség nélkül a török akkor nem támadt volna Magyarországra. A francia politika első ízben járult hozzá Magyarország tönkretevéséhez!
Majd a Wesselényi féle összeesküvés (1666-71) támogatásában is volt szerepe a francia politikának, mint ahogy a két ellenség – török és osztrák között vacilláló Thököly Imre szabadságharcában (1683-99) is bizonyára jelen volt a francia vonal (1680-99). Az Esze Tamás vezérlete alatt gyülekező hegyaljai Kurucoknak XIV. Lajos francia király segítséget ígért, ha Habsburg Lipótot megtámadják. II. Rákóczi Ferenc nem indította volna meg szabadságharcát (1703-11) jelentős francia segítség ígérete nélkül. Végül, aminek hiánya, vagy elégtelen volta is hozzájárult a vereséghez. Rákóczi hiába menekült Párizsba, tovább kellett mennie Törökföldre.
Kossuth Lajos vezette forradalom és szabadságharc (1848-49) Párizsban, majd Bécsben kitört forradalmak hatására gyulladt ki Pesten. Ezek nélkül nem lett volna Világos sem!
A francia politika legsúlyosabban az elvesztett I. Világháborút (1914-18) lezáró tragikus Trianoni Békediktátum megalkotásában (1920) nyilvánult meg, mely az ezeréves történelmi Magyarország szétdarabolását eredményezte. A békekonferencián a győztes hatalmak vezetői közül az amerikai elnök Woodrow Wilson, a brit miniszterelnök Lloyd George és a francia miniszterelnök George Clemenceau volt a legbefolyásosabb. Wilson béketerve, melyben a vitatott területekre nézve népszavazást ígért, hamar elbukott. Lloyd George-ot a német gyarmatok megszerzése érdekelte. Clemenceau-t – aki uralta a konferenciát – nem érdekelte az igazságos béke, hanem a bosszú mellett a Napóleonnal elveszett “Gloire” és az Európa feletti francia hegemónia megteremtése érdekelte. Ezen a ponton találkozott a Párizsban élő cseh diplomata Edvard Beneš tervével, mely az Osztrák-Magyar Monarchia szétbontásából felépített szláv államokat akart létrehozni a pánszlávizmus erősítésére. Clemenceau úgy tervezte, hogy a létrehozott államokból: Cseh-Szlovákiából, a Szlovén-Szerb-Horvát királyságból – a későbbi Jugoszláviából, és a megnagyobbított Romániából – a francia szövetséges Kisantantból – Németországot keletről sikerrel bekerítheti. Ennek a francia vezette politikának legnagyobb vesztese Magyarország lett Trianonban (1920). Clemenceau halála előtt megláthatta a revánssal fűtött Németország feltámadását és megsejthette, hogy Magyarország bűnös szétdarabolásából felépített francia hegemónia nemsokára kártyavárként fog összeomlani.
Az elmúlt 94 évben a Magyarországtól elszakított területeken felépült utódállamok államformáktól és társadalmi rendszerektől függetlenül következetesen hajtották végre az uralmuk alá került 3.5 milliónyi, mára már 2 millióra fogyasztott magyarság kirablását, elszegényítését, leigázását, beolvasztását, elüldözését és megalázását – egyszóval eltüntetését, a saját egységes etnikumú nemzetállamaik felépítése érdekében. Ehhez mindig megkapták a volt Antant államok jogi, diplomáciai és hatalmi támogatását – szemet hunyva minden jogtalanság, erőszakosság és embertelenség felett. A Trianoni Békediktátum ugyan előírta a nemzeti kisebbségek jogainak fenntartását, de ezt minden hasznot húzó állam egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Ezek az államok ma az Európai Unió tagjaiként készséggel aláírtak minden kisebbségvédelmi szerződést, de éppen úgy kijátsszák, vagy nem tarják be mint korábban. Így történhet meg, hogy a szomszédos államokban még ma is verést kapnak azok a magyarok, akik anyanyelvükön beszélnek az otthonokon kívül, vagy megtilthatták, sőt büntethetik a magyar állampolgárság felvételét. Elnyomóink megtehetik mindezt, mert akik megakadályozhatnák a barátaik és pártfogóik – ma is hallgatnak és szemet hunynak.
Ez év április 8-án az Európa Tanács közgyűlése elfogadta a Kalmár-jelentést, amely ajánlja a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak megadását, benne a különféle autonómiákat is.
Reménykedhetünk-e, hogy az ezeréves átoknak: Ugros delendam esse! – végre vége lesz?