„Krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak”
(1 Korinthus 15:20)

Krisztus húsvéti feltámadása a keresztény hit kardinális, központi tétele: a raisond'etre-je, ami nélkül nincs igazi értelme létezésének. Nem véletlenűl foglalja magában a minden keresztények Apostoli Hitvallásának utolsó mondata, hogy hiszem “a testnek feltámadását és az örök életet”.

A mai kereszténység nagy tömegei minden más egyházi tanitást ha még el is hisznek – de éppen ez az egyet nem. Ugyanis ezen a ponton alapvető kétségeik támadnak: ugyan kérem feltámadás?…hiszen a halálban az ember lénye tökéletesen elpusztul: teste elemeire hullik szét, értelme, érzelme, akarata és személyisége semmivé lesz…porrá és hamuvá válik. Ami megmarad az csupán legfeljebb emléke, munkája és az, hogy személytelenül ugyan, de valamiképpen tovább él utódaiban. Így arasznyi élete folyamán egy kérdés gyötri igazán Madách Ádámjával: “Csak az a vég, csak azt tudnám felejteni!”

Így lesz az Istentől, a hittől, a feltámadás vallásától megszabadult ember a halál félelmének foglya egész életében. Ami maradt neki: ez a rövid és kiszámíthatatlan élet a a maga halálos veszélyeivel. Nos, ha ez a helyzet akkor ezt a rövid életet a legteljesebb mértékben ki kell használni – élvezd az életet –  jelszó alapján vallja és teszi a mai ember. S megjelenik a hedonista ember, akinek istene lett a test, a pénz, a hatalom és a gyönyör. E célok elérése érdekében semmi és senki nem számit: kapar, könyököl, és tapos. A másik ember csak egy tárgy élete útján, aki vagy segít, vagy félre kell söpörni. Elfelejti, hogy aki habzsolja az életet az hamarabb pusztul. Az eredmény: atomizált, individualista, önmagát felemésztő dekadens, tehát pusztuló társadalom, melynek egyedei remény és értelem nélkül elveszve bolyonganak egy kaótikus, idegen és hideg világban. 

Ilyenné züllött mára az egykor diadalma keresztény civilizáció! 

Ebből kiút csak egy lehet: vissza az eredeti forráshoz Istenhez. Ehez azonban keresztény teológiának újra kell gondolnia a mai ember számára néhány alapvető dolgot. 

Legelőbb azt nézzük: kicsoda az ember valójában? 

A bibliai teremtéstörténet azt az alapvető, és más vallásokban is meglevő alaptételt adja tovább nekünk, hogy az ember Isten teremtménye. Testét a föld porából formálta, de Isten a lelkéből lelket lehelt belé és ezáltal teszi az embert élő lénnyé (1 Mózes 2). Így lett az ember test, és lélek. A liberális teológia szerint ez csupán életre keltést jelent. Viszont más teremtmények is élnek enélkül. Ezért itt többről van szó: Isten lelke az emberben jelenti az ember különös minőségét, nevezetesen azt, hogy az emberben van valami ami örök, a lelke, ami Istentől van benne. Teste, szelleme elpusztul a halálban, de lélek, ami Istentől van az nem. Ez, mivel isteni ezért örök, tehát ez nem pusztulhat el az emberrel. A Prédikátor könyve  12: 9  kijelenti, hogy a halálban: ”A por földdé lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt”.  Mindez azt jelenti, hogy minden emberben van egy örök isteni szikra: az istentől kapott lélek! A nagy kérdés az, hogy ez a lélek miként érkezik vissza Istenhez?  Földi bűnnel, vétekkel és szennyel megrakva, vagy a Krisztusi váltságot elfogadva megtisztulva és a megszentelődés jeleivel? A mai ember minderről teljesen megfeledkezett, megtagadta, sőt kivetette magából az isteni lelket, holott ez adja az emberi élet minősítését! Ugyanis enélkül az ember visszasüllyed az állati szintre – amelyfelé úton van, ha ugyan már megnem érkezett oda. 

 Mi  ez az istenti lélek az emberben? 

 Jelenti ez az ember istenképűségét, azt, hogy az ember tud különbséget tenni jó és rossz között, van akarata, felelőssége és tud alkotni. Mindez kell a parancs betöltéséhez, hogy tudjon uralkodni a teremtettségen. 

Jelenti továbbá az emberben lévő lelkiismeretet (conscientia), melyről a teológia méltán tanítja, hogy az az emberben megszólaló isteni hang. Mely lehet megelőző (antecedent), amikor egy tett megtétele előtt bíztat, vagy éppen tilt, s lehet utólagos (subsequent) amely megdícsér, vagy éppen vádolólag lép fel. A mai embere rendszerint nem hallgat a lelkiismeretére, inlább elhallgattatja, megfojtja azt, ha ugyan már ki nem vetette magából.

Megszemélyesített formában az őrző angyalt is jelenti. Valami atavisztikus okból, még a hitetlen emberi is, ha megmenekül valami életveszedelemből – rávágja: “az őrző angyalom mentett meg!“  A kereszténység de más vallások is tudnak az őrző angyalokról. Isten az emberrel egyűtt teremtheti, s adja mellé mintegy tiszta és fényes alteregot – az ember jobbik, kellő mását, örök mintáját melyen keresztűl üzen, ha ugyan hallgat rá az ember, s amely az emberi élet végén Istenhez tér vissza. S majd a feltámadáskor ez a lélek öltheti fel az új, minőségileg más testet. 

Ezt lehet szemlélni Jézus Krisztus feltámadásában.  Teste alakját tekintve egy volt a régi hús-vér testével, de anyagát tekintve más: lelki test volt. Teológiai nyelven: a pneumatikus (lelki) teste prioritásra jutott a szarkikosz (hús-vér) testtel szmben, és uralkodott rajta. A feltámadott test magán hordozta a hús test sebeit, s egyébb jellegzetességeit is, amiről tanítványai felismerték, mint Tamás (János 20:24-29). Ám a pneumaikus test lehetővé tette, hogy mejelenjen tanítványainak a jeruzsálemi felházban a lezárt ajtók ellenére (János 20:19-23), hogy az emmausi taníványok mellé szegődjön az úton (Lukács 24:13-31), hogy megjelenjen a galileai tenger mellett tanitványainak (János 20:1-14), hogy még 40 napig tanítsa őket, mielőtt eme pneumatikus, megdicsőült testben felvitetett a mennybe (Ap.csel. 1:1-11).

A Bibliában találunk olyan eseteket, amikor az ember pneumatikus (lelki) jellege olykor átvillan, átsüt a testi mivoltán. Mózesről jegyezték fel, mikor leszállt a Sínai hegyről, hozván a törvény két tábláját, hogy “orcájak bőre sugárzott” (2 Mózes 34: 29-35). István vértanúról azt írták, hogy halála előtt “olyannak látták orcáját, mint egy angyalnak arcáját” (Ap. csel. 6: 15). Jézus Krisztus színeváltozásakor azt jelenetették a szemtanúk, hogy “ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó” (Márk  9:2-8).  

A sírból feltámadott húsvéti Krisztus dekrétum, pecsét és bizonyosság, hogy van feltámadás, s örök élet. Mindennek ő csak “zsengéje” – kezdete, előképe és példája volt arra, hogy követői is részesei lesznek az “újteremtés” csodájának.

Más minőségű lesz annak élete, aki a halál félelme helyet a szívében a feltámadás és örökélet hitével és bizonyosságával járja életének útját! 

Sáppad, szomorú arcú, hitet és reményt vesztett emertársaink felé bárcsak arcunkról Húsvét újra megtalált értelmének örömfénye sugározna!