„A járt utat a járatlanért ne hagyd el” – mondja az évezredek tapasztalatát összefoglaló régi, bölcs közmondás. Márpedig történelmünk modern szakaszának nagy része azt mutatja, hogy számos kísérlet történt a magyarság szekerének útját járatlan útra kormányozni, amiről kieszelői és megvalósítói szentül hitték, hogy az új út majd minden szempontból jobb lesz, mint a régi – de ezek a kísérletek mindig katasztrófával végződtek. Az új útnak pedig köztársaság a neve. Eddig – azt mondják – három volt.
Az Első Köztársaság 1918 őszétől 1919 nyaráig tartott. Indult az I. Világháború elvesztésétől Károlyi Mihály által kikiáltott köztársaság néhány hónapjáig, amely a Kun Béla által vezetett Tanács (Szovjet) Köztársaságba torkolt, melynek a román agresszió vetett véget.
A Második Köztársaság az elvesztett II. Világháború befejezte után, 1946-ban jött létre. Ez a kommunista hatalomátvétellel 1949-ben Népköztársasággá alakult korlátlan diktatúrával, amely 1989-ben végül is összeomlott
A Harmadik Köztársaság 1989. október 23-án jött létre a rendszerváltás kezdetekor s célja a polgári demokrácia felépítése lett volna honunkban. Az elmúlt közel negyedszázadban ebből mindössze csak a sokpárti-rendszer felépítése sikerült – s mindeközben igazában az ország kiárusítása, nyugati piaccá züllesztése és adósság rabszolgaságba lökése történt meg.
Érdemnek tudják be a királyság intézményének eltörlését, felszámolását, amely pedig ezer évig volt uralkodó, nemzetépítő s azt fenntartó hatalom. Ezután következett a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatása durvább, vagy finomabb eszközökkel. Ebben a folyamatban társadalmi rétegeket számoltak fel, tüntettek el. Harmadjára pedig általános támadást intéztek az egyházak ellen, amely támadás a Rákosi rezsim idején érte el csúcspontját.
Alapjában véve a kommunizmus őspéldáját, a Francia Forradalmat (1789-1791) követték, melynek fő célja az ancien régime eltörlése volt – kíméletlenül, a legkegyetlenebb módszerekkel – a Guillotine alkalmazásával. Ez nemcsak valós vagy vélt ellenségeit, de végül saját gyermekeit is fölemésztette. A későbbi köztársaságok igazi célját egyik mozgalmi daluk summázta legjobban: „A múltat végkép eltörölni!” Mert ezt látták egy új, kommunista-rendszerű társadalom felépítése legfőbb feltételének. Kezdődött a háborús bűnösök tömeges kivégzésével. Sehol annyit nem végeztek ki, mint nálunk – beleértve Németországot is. Régi és új koncentrációs táborok tömve voltak, ahol kínzások, agyonverések és eltűnések sorozta történt. A régi rendszer nyugdíjasai többségének elvették a nyugdíját. Aztán megkezdődött a bankok, gyárak, iskolák államosítása, majd a tömeges kitelepítések, a kulákok, a kisiparosok vagyonának, üzleteinek elvétele. Az 1956-os forradalom a magyarság példanélküli, egységes és hősies válasza volt mindarra, amit addig velünk tettek.
Kádár-rendszer 35 éve alatt a kommunisták mindent megtettek, hogy egy prosperáló rendszert építsenek föl – de ez végül is nem sikerült. A maximum, amit elértek az, hogy Magyarország „a legvidámabb barakk lett” a Szovjet rendszeren belül. Ez azonban kevés volt, mert nem akartunk barakklakók maradni!
S jött a rendszerváltás 1989-90-ben, amelyről hamar kiderült, hogy csak rendszermódosításra sikeredett. Míg a nép nagy lelkesedéssel üdvözölte a rendszerváltás lehetőségét, gondolván, hogy megnyílt az út egy független polgári ország építésére nyugati segítséggel. Ebben csakhamar mélységesen csalódnia kellett. Ugyanis Nyugatnak most is más céljai voltak: mindenekelőtt piacnak kellettünk. Az elmenő keleti tankok helyett bejöttek a nyugati bankok, s mindent felvásároltak olcsón és gyorsan a privatizáció modern elve szerint – de nem azért, hogy modernizálják a gyárakat, hanem hogy lezárják s ezzel saját gyáriparuk termékeinek új piacot nyissanak! Mindebben a hazai kommunista „szakemberek” készséggel nyújtottak segítséget mivel maguk is megtollasodhattak. Ennek a gazdasági politikának csak egy következménye lehetett: az ország eladósodása. Míg a Kádár rendszer örökül 22 milliárd dollár adóságot hagyott hátra, ám ez az adósság a többszörösére emelkedett az elmúl negyed évszázad alatt! Ennek az ország függetlenségére volt igen hátrányos következménye. Ugyanis egy ország adósságának emelkedésével egyenes arányban veszti el függetlenségét – mert az adósnak a kölcsönző parancsol.
Az ország gazdasági tönkremenése mellett szemrebbenés nélkül folyt a hatalomban levők vagyon és pénz kimentése off-shore bankokhoz, hogy az ország teljes tönkremenése után legyen mihez nyúlni a mai gazdagoknak és pártoknak. Mivel előre látható volt a választások elvesztése 2010-ben, tartalékolni kellett, hogy legyen miből fenntartani magukat, klientúrájukat, s visszajövetelüket a soron következő választáson. Tekintve, hogy a külföldről kapott jelentős adományok ellenére is a kimentett vagyon mára már igencsak lecsökkent, ezért a vesztett ballib oldalnak élet és halál kérdése az idei választások minden áron való megnyerése. Eddig alig ígértek valamit, főleg negatív dolgokat: adóemelést, kedvezmények eltörlését, rezsi emelkedését és drasztikus intézkedéseket, mely „fájni fog”.
A balliberális visszatérni akaró ellenzék nemrégiben célul dobta be a „Negyedik Köztársaság” megalapítását, mintegy csodafegyvert, amely puszta megjelenésével minden bajt azonnal meg fog oldani! Az, hogy mit fog ez hozni – arról nem beszélnek. Az első három köztársaság eredményeinek fényében előre látható, hogy ez a negyedik sem fog hozni semmi jót! Ez csupán szemfényvesztésre jó. Franciaország százévenként termelt ki egy-egy köztársaságot. Mi meg egy évszázad alatt már a negyediket? Nem sok ez egy kicsit?
A múlt homályából néhány elhasznált figura támolyog elő. Az egyik egy bizonytalan önképzőköri elnök benyomását kelti. A másik egy magának színpadot kereső bonvivánként viselkedik. A harmadik egy elvesztegetett országát visszafoglalni készülő lézengő lovagra emlékeztet. A negyedik egy hosszú szimplaként már régóta keresi, de mintha nem találná helyét sehol. Ezek közösen egy fényesre szidolozott pajzsot tolnak maguk előtt melyre a „4-ik Köztársaság” van festve, mellyel betörni és országot hódítani készülnek, mint új idők mágikus jelszavával. Azonban amint közelednek, egyre inkább kitűnik mögöttük a marionett figurákat madzagon rángató nagy bábjátékos, mely vigyorba torzult arccal lesi vajon sikerül-e ismét lépre csalni a magyarokat, hogy aztán figurái a történelmi útjára nagy nehezen visszahelyezett magyarok szekerét kimozdítsák onnan és azt ismét a végpusztulás szakadéka felé lökjék.
Jó szavazást magyarok!
Edmonton, 2014 télutó, Dr. Pungur József
Az Első Köztársaság 1918 őszétől 1919 nyaráig tartott. Indult az I. Világháború elvesztésétől Károlyi Mihály által kikiáltott köztársaság néhány hónapjáig, amely a Kun Béla által vezetett Tanács (Szovjet) Köztársaságba torkolt, melynek a román agresszió vetett véget.
A Második Köztársaság az elvesztett II. Világháború befejezte után, 1946-ban jött létre. Ez a kommunista hatalomátvétellel 1949-ben Népköztársasággá alakult korlátlan diktatúrával, amely 1989-ben végül is összeomlott
A Harmadik Köztársaság 1989. október 23-án jött létre a rendszerváltás kezdetekor s célja a polgári demokrácia felépítése lett volna honunkban. Az elmúlt közel negyedszázadban ebből mindössze csak a sokpárti-rendszer felépítése sikerült – s mindeközben igazában az ország kiárusítása, nyugati piaccá züllesztése és adósság rabszolgaságba lökése történt meg.
Érdemnek tudják be a királyság intézményének eltörlését, felszámolását, amely pedig ezer évig volt uralkodó, nemzetépítő s azt fenntartó hatalom. Ezután következett a társadalmi viszonyok gyökeres megváltoztatása durvább, vagy finomabb eszközökkel. Ebben a folyamatban társadalmi rétegeket számoltak fel, tüntettek el. Harmadjára pedig általános támadást intéztek az egyházak ellen, amely támadás a Rákosi rezsim idején érte el csúcspontját.
Alapjában véve a kommunizmus őspéldáját, a Francia Forradalmat (1789-1791) követték, melynek fő célja az ancien régime eltörlése volt – kíméletlenül, a legkegyetlenebb módszerekkel – a Guillotine alkalmazásával. Ez nemcsak valós vagy vélt ellenségeit, de végül saját gyermekeit is fölemésztette. A későbbi köztársaságok igazi célját egyik mozgalmi daluk summázta legjobban: „A múltat végkép eltörölni!” Mert ezt látták egy új, kommunista-rendszerű társadalom felépítése legfőbb feltételének. Kezdődött a háborús bűnösök tömeges kivégzésével. Sehol annyit nem végeztek ki, mint nálunk – beleértve Németországot is. Régi és új koncentrációs táborok tömve voltak, ahol kínzások, agyonverések és eltűnések sorozta történt. A régi rendszer nyugdíjasai többségének elvették a nyugdíját. Aztán megkezdődött a bankok, gyárak, iskolák államosítása, majd a tömeges kitelepítések, a kulákok, a kisiparosok vagyonának, üzleteinek elvétele. Az 1956-os forradalom a magyarság példanélküli, egységes és hősies válasza volt mindarra, amit addig velünk tettek.
Kádár-rendszer 35 éve alatt a kommunisták mindent megtettek, hogy egy prosperáló rendszert építsenek föl – de ez végül is nem sikerült. A maximum, amit elértek az, hogy Magyarország „a legvidámabb barakk lett” a Szovjet rendszeren belül. Ez azonban kevés volt, mert nem akartunk barakklakók maradni!
S jött a rendszerváltás 1989-90-ben, amelyről hamar kiderült, hogy csak rendszermódosításra sikeredett. Míg a nép nagy lelkesedéssel üdvözölte a rendszerváltás lehetőségét, gondolván, hogy megnyílt az út egy független polgári ország építésére nyugati segítséggel. Ebben csakhamar mélységesen csalódnia kellett. Ugyanis Nyugatnak most is más céljai voltak: mindenekelőtt piacnak kellettünk. Az elmenő keleti tankok helyett bejöttek a nyugati bankok, s mindent felvásároltak olcsón és gyorsan a privatizáció modern elve szerint – de nem azért, hogy modernizálják a gyárakat, hanem hogy lezárják s ezzel saját gyáriparuk termékeinek új piacot nyissanak! Mindebben a hazai kommunista „szakemberek” készséggel nyújtottak segítséget mivel maguk is megtollasodhattak. Ennek a gazdasági politikának csak egy következménye lehetett: az ország eladósodása. Míg a Kádár rendszer örökül 22 milliárd dollár adóságot hagyott hátra, ám ez az adósság a többszörösére emelkedett az elmúl negyed évszázad alatt! Ennek az ország függetlenségére volt igen hátrányos következménye. Ugyanis egy ország adósságának emelkedésével egyenes arányban veszti el függetlenségét – mert az adósnak a kölcsönző parancsol.
Az ország gazdasági tönkremenése mellett szemrebbenés nélkül folyt a hatalomban levők vagyon és pénz kimentése off-shore bankokhoz, hogy az ország teljes tönkremenése után legyen mihez nyúlni a mai gazdagoknak és pártoknak. Mivel előre látható volt a választások elvesztése 2010-ben, tartalékolni kellett, hogy legyen miből fenntartani magukat, klientúrájukat, s visszajövetelüket a soron következő választáson. Tekintve, hogy a külföldről kapott jelentős adományok ellenére is a kimentett vagyon mára már igencsak lecsökkent, ezért a vesztett ballib oldalnak élet és halál kérdése az idei választások minden áron való megnyerése. Eddig alig ígértek valamit, főleg negatív dolgokat: adóemelést, kedvezmények eltörlését, rezsi emelkedését és drasztikus intézkedéseket, mely „fájni fog”.
A balliberális visszatérni akaró ellenzék nemrégiben célul dobta be a „Negyedik Köztársaság” megalapítását, mintegy csodafegyvert, amely puszta megjelenésével minden bajt azonnal meg fog oldani! Az, hogy mit fog ez hozni – arról nem beszélnek. Az első három köztársaság eredményeinek fényében előre látható, hogy ez a negyedik sem fog hozni semmi jót! Ez csupán szemfényvesztésre jó. Franciaország százévenként termelt ki egy-egy köztársaságot. Mi meg egy évszázad alatt már a negyediket? Nem sok ez egy kicsit?
A múlt homályából néhány elhasznált figura támolyog elő. Az egyik egy bizonytalan önképzőköri elnök benyomását kelti. A másik egy magának színpadot kereső bonvivánként viselkedik. A harmadik egy elvesztegetett országát visszafoglalni készülő lézengő lovagra emlékeztet. A negyedik egy hosszú szimplaként már régóta keresi, de mintha nem találná helyét sehol. Ezek közösen egy fényesre szidolozott pajzsot tolnak maguk előtt melyre a „4-ik Köztársaság” van festve, mellyel betörni és országot hódítani készülnek, mint új idők mágikus jelszavával. Azonban amint közelednek, egyre inkább kitűnik mögöttük a marionett figurákat madzagon rángató nagy bábjátékos, mely vigyorba torzult arccal lesi vajon sikerül-e ismét lépre csalni a magyarokat, hogy aztán figurái a történelmi útjára nagy nehezen visszahelyezett magyarok szekerét kimozdítsák onnan és azt ismét a végpusztulás szakadéka felé lökjék.
Jó szavazást magyarok!
Edmonton, 2014 télutó, Dr. Pungur József