Az eddig ismert egyik legbizarrabb kinézetű tengeri őshüllő került elő a kínai középső triász korú kőzetekből.
A szomorú fejű állat a lefelé hajló állkapcsával tudta fellazítani a tengeraljzaton lévő üledéket, amelyből aztán sok apró fogával kiszűrte a táplálékrészecskéket.
Az ősmaradványok világa mindig tele van meglepetésekkel, hiszen rendszeresen kerülnek elő rejtélyes és furcsa leletek. A most ismertetett fosszíliát a kínai Jünnan tartományban találták, a középső triász korú Loping tengeri fauna részeként. A közelmúltban felfedezett fauna számos kivételes ősmaradvánnyal örvendeztette meg a paleontológusokat: ízeltlábúak (rákok, ezerlábúak), halak és hüllők mellett számtalan gerinctelen ősmaradvány (csiga, kagyló, ammonitesz, tüskésbőrű, brachiopoda) került elő a finomszemcsés kőzetből. A szakemberek szerint ez a világ egyik legjobb megtartású triász időszaki tengeri faunája. Az innen előkerült gerincesanyag az európai lelőhelyekkel összemérhető gazdagságú, és sokkal változatosabb, mint a hasonló korú észak-amerikai faunák. A fauna diverzitását jól tükrözi a táplálkozási módok sokfélesége is. Az innen származó gerinces-ősmaradványok fogainak morfológiája alapján éltek itt durofág (héjtörő) csoportok, agyarszerű kúpos fogakkal rendelkező húsevők, tőrszerű fogú harapós ragadozók, az aljzatról csipegető fajok, valamint mindenevők is.
A most felfedezett, nagyon szokatlan kinézetű Atopodentatus unicus a középső triász korban élt, mintegy 245 millió évvel ezelőtt. A kutatásban kínai és kanadai paleontológusok dolgoztak együtt Long Csen irányításával (Geológiai és Ásványtani Intézet, Vuhan). A Délnyugat-Kínában előbukkanó Kuanling-formációból származó leletet a német Naturwissenschaften című tudományos lapban ismertették a kutatók. Az állat első ránézésre a többi primitív tengeri hüllőhöz hasonlóan nézett ki, hiszen hosszú és keskeny teste volt, rövid és zömök lábakkal. Karcsú bordázat, jól fejlett medence- és mellöv, valamint meglehetősen hosszú felkarcsont és combcsont jellemezte. A többi tengeri hüllővel összehasonlítva viszonylag rövid nyaka és kis méretű feje volt. A medence szilárdan kapcsolódott a jól fejlett keresztcsonti csigolyákhoz, ami arra utal, hogy a végtagok a szárazföldi élethez is alkalmazkodtak. Az Atopodentatus unicus a sauropterygiákhoz tartozott. Ezek a vízi hüllők szárazföldi ősökből fejlődtek ki, és a mezozoikumban volt a virágkoruk, mielőtt kihaltak a földtörténeti középkor végén.
A fosszilizálódott csontváz csaknem teljes, mindössze a koponya jobb oldala hiányzik. Az állat körülbelül 3 méter hosszú volt az orrától a farkáig. Ez a faj nem alkalmazkodott teljesen a vízi életmódhoz, mint az ugyanabból a kőzetből előkerült halgyíkok (ichthyosaurusok). Az Atopodentatus erős végtagjai, csípője és a lelet geológiai környezete igazolja, hogy ez a hüllő megosztotta az idejét a szárazföld és tenger között. Az Atopodentatus rendkívül különös koponyája viszont megér egy alapos elemzést.
A lekerekített szemgödrök előtt az állat pofája egy lefelé hajló kampót alkot, amelyhez hasonlót alig ismerünk a tengeri hüllőknél. Az ívelt felső állkapocsban több száz pici, vékony, tűszerű fog sorakozik, amelyek az állkapocs oldalához rögzülnek, nem pedig fogmedrekben helyezkednek el. Az egymás mellett sűrűn sorakozó zománcos fogak a bálnák szilájához hasonlítanak. A legfurcsább sajátossága a fajnak, hogy a felső állkapocs két egymással szembenéző félre osztott, és a hasíték két oldalán ugyanilyen fogazat helyezkedik el. A hasíték és a sűrű fogak miatt szemből nézve az Atopodentatus orrának kinézete cipzárszerű lehetett.
Cheng és kollégái arra a következtetésre jutottak, hogy ez a fogazat erősen specializált táplálkozási alkalmazkodásra utal. De vajon mit és hogyan ettek ezek a furcsa állatok? A halak és egyéb tengeri gerincesek levadászása nem valószínű, mivel a hüllő fogai túl vékonyak és törékenyek voltak ahhoz, hogy nagyobb prédaállatokat támadjon meg és fogyasszon el. Ráadásul az izomtapadási nyomok arra utalnak, hogy az Atopodentatusnak nem volt túl erős a harapása. A kutatók szerint sokkal valószínűbb, hogy az állat leúszott a sekélytenger iszapos aljzatára, és a fejét oldalra fordítva, a lapátszerű állkapcsát belemerítette a laza üledékbe, majd a szitaszerű fogkészletével kiszűrte a tengeri férgeket, a kistermetű rákokat és az egyéb apró falatokat a tengeri üledékből. Habár az Atopodentatus lidércnyomás-szerűen nézhetett ki, igazából csak a pici gerinctelen állatoknak kellett tartaniuk tőle.
